Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

világosabb lehet, hisz Györgyinek a bőre se barnul le soha, legalábbis nem ennyire, mert Györgyi szőke, és puha, és a viselkedése, az egész természete más.

— Ja], itt vagy már? Kösz. — Éva elvette tőlem a törülközőt. Ahogy aztán a haját szárltgatta, miközben elém tárultak hónaljának a szőrcsomói, ahogy a körtéit dörzsölgette, a derekát, a csípőjét, a hasát a két combját, talán először merült föl bennem a kétely: vajon igazán Hlatky Györgyi-e az, akit a sors egyedül nekem rendelt, vajon nem létezhet-e rajta kívül valaki, akivel még boldogabb tudnék lenni?

Mire én is megtörülköztem és fölhúztam a fürdőnadrágom, Éva már teljes szerelésben jött ki a bokrok mögül. Kiterítettem a zsinórra a két törülközőt, aztán bementem a tapiba, és én is felöltöztem. Vagy félútig kísértem csak el Évát, nem mertem a sátrat soká őrizet nélkül hagyni. Amíg ott lépkedtünk egymás mellett a porban, nem tudom, beszélgettünk-e valamiről. Toltam a biciklijét, figyeltem a göröngyös dűlőút keréknyomain bukdácsoló árnyékunkat, s az járt az eszemben, hogy nekem talán mégis egy karcsú, körte mellű, izmos, sötét szőrpamacsos, a napfénytől könnyen barnuló lány felelne meg inkább.

Másnap megérkezett Hulló Gally, de az esti fürdésünkről nem szóltam neki. Éva még napokig járt ki hozzánk, csicsergett, gitározott, énekelt. Aztán eljött érte az apja, és ő kibiciklizett a wigwamunkhoz búcsút venni tőlünk. Az apja elhozta neki az erdélyi srác legújabb levelét. A fiú családja menekülni készült a front elől. Várják a vasúti szerelvényt, amely majd nyugat felé szállítja őket.

— Meglehet, hogy Újváron is keresztül jönnek! — mondta a lány olyan sóvárgással, hogy rögtön megértettem: akkor este ott a Karizs partján csak én éreztem azt a különös bizsergést. Ö akkor is az erdélyi srácra gondolt; engem, aki ott álltam előtte meztelenül, a tiszta törülközőt feléje nyújtva, talán észre sem vett.

Nem sokkal azután, hogy Esti Csicsergés elment, mi is fölszedtük a sátorfánkat. Becipeltük a cuccot Hulló Gallyékhoz, ott megebédeltünk, és én, vállamra akasztva a hátizsákot, hazagyalogoltam Legéndibe.

II

Sok minden történt még azon a nyáron, meg a rákövetkező őszön és télen és tavaszon, meg negyvenöt nyarán, de már rég túl vagyunk rajta, már csak egy-egy épebben megmaradt kép villan elő néha abból a sok kacatból, abból a törmelékből, amit múltnak vagy történelemnek nevezünk. Érdekes, hogy az ember gyakran nem a történelemkönyvekben is tárgyalt eseményekre emlékszik vissza leginkább, hanem egészen piti, egészen triviális epizódokra. Persze ha elfogadjuk azt a föltevést, hogy minden mindennel összefügg, akkor ezeknek a csip-csup epizódoknak is lehet — és nem is akármilyen — közük a „nagy”, a „történelmi” eseményekhez, s talán megkockáztatható az az állítás, hogy a történelemkönyvek leckéi is mind éppen ilyen apró, köznapi — vagy köznapinak látszó — részletekből tevődnek össze.

Mi Bélával tehát negyvennégy őszén nem mentünk vissza Komáromba, s akik visszamentek, egy-két nap múlva azok is hazatértek. Ez már azután volt, hogy két Liberátor vesztének is tanúi lehettünk {az egyik, amelyikből csak hárman ugrottak ki — s mind a hármukat láttam közelről, kettőt közülük akár meg is érinthettem volna, a harmadikat pedig vagy ötven méternyire tőlem vitte egy katonai autó Ispiláng felé —, Legéndi fölött körözve ereszkedett alá, hatalmas füstfelhőt húzva maga után, míg végül a falutól nem messze egy kukoricatáblán ért földet két üszőkké égett múmiával, a másik, amelyikből kilenc vagy tíz, vagy tizenegy ejtőernyőst láttunk kiugorni, valahol Zend és Pallag között lan-