Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
arrafelé, ahol én voltam. Amikor oda ért, ahol a parti fűzfák ágai mintegy lugast alkottak a víz fölött, hátrakiáltott: — Ide gyere, itt jő mély! Odaúsztam, s a lány közelében leálltam a meder aljára. A hullámok az államat verdesték. — Fogőcskázzunk — javasolta Éva. Ő nem tudott volna úgy leállni, hogy a feje a víz alá ne merüljön. Kitűnően úszott, sokkal jobban, mint én.Váltogatta a különböző stílusokat, mindegy volt neki, a mellén fekszik-e vagy a hátán, félkézzel húzza-e magát előre vagy mind a két karjával, pillangó módjára csapkod-e vagy klasszikus tempókkal szeli a vizet. Közös fürdéseink alkalmával gyakran láttam, hogy a víz alatt is sokáig bírja szusszal, de most nem volt rajta gumisapka, nem akarta benedvesíteni a fejét. Ám egyszer, amikor már-már sikerült utolérnem, mégis megfeledkezett magáról és önkéntelenül alámerült a mélybe. A hátam mögött, messzire tőlem, sok-sok másodperc múlva bukkant föl ismét. Egypár- szor azért hagyta, hogy megfogjam; ilyenkor aztán tetemes előnyt adva utánam vetette magát, és pillanatokon belül megint én lettem a fogó. Szinte észre se vettük, hogy az égen szakadozni kezdtek a felhők, s itt-ott elővillantak a csillagok. — Tyű, de vizes a hajam — mondta a lány, miközben a fejét tapogatta. — Muszáj lesz törülközőt kérnem tőled. De még nem mentünk ki a partra. A fogócska után versenyre keltünk, hogy melyikünk bírja ki tovább a víz alatt, azután puskát formáltunk a tenyerünkből, és fröcskölni kezdtük egymásra a vizet, majd kézen fogva körbe forgattuk egymást, meg mit tudom én, mit ki nem találtunk. Olykor-olykor denevér suhant el a fejünk fölött, nesztelenül ide-oda csa- pongva, egyszer meg egy jókora madár — nyilván bagoly — árnya jelent meg a víz színén, de amikor fölpillantottunk, a magasban is csak árnyékot láttunk: ott lebegett a fák közt a holdvilágos égbolt ezüstje alatt. Mert akkorra már a hold is előbukkant — az égen már alig volt felhő. Gyönyörű telihold ragyogott odafönn, szinte nappali fényességbe vonva a Karizst meg a partot. — Hoznál ki nekem egy törülközőt? Légy szíves __ — szólt Éva, és én kimásztam a vízből. Anélkül, hogy magamra húztam volna a fürdőnadrágomat, beszaladtam Hulló Gally wigwamjába. Volt még a hátizsákomban egy tiszta törülköző, azt előkotortam, aztán a sátor mellett kifeszitett zsinórról a naponta használtat is magamhoz vettem, és futottam vissza a lányhoz. Ő akkor már a parti füvön táncolt: hol az egyik, hol a másik lábán ugrálva rázta ki a füléből a vizet. Különös izgalom bizsergett végig rajtam. Életemben először láttam kifejlett női testet szemtől szembe ilyen pucéran. Mert hogy kifejlett női test volt, az biztos. Két guszta emlője mint két megfordított körte, amely a kocsá- nyával kifelé bújik elő a fából, de ez a fa ruganyos volt, mint a gumi, izmok játszottak benne, kéreg helyett sima bőr feszült rajta, csillogó, barnás színű, csupán a két körte volt fehér, meg egy keskeny sáv lent, a köldök alatt. A világos sávban szőrcsomó feketéllett, s a fordított körték kocsánya helyén sötét, nagy, kerek foltokból szemtelen kis kígyók dudorodtak elém. S ahogyan ott ugrándozott féllábon a füvön, az érett, formás körték csak úgy ficánkoltak, jobbra-balra, föl-le, azok a kis bigyók pedig mintha pukkadoztak volna jókedvükben. Csak álltam ott, kezemben a törülközőkkel, ágyékomban azzal a különös bizsergéssel, és — Györgyire gondoltam. Bárcsak neki is ilyen teste volna. De Györgyi más, az ő bőre alatt nem látszanak így az izmok, az ő teste jóval teltebb, mint Éváé, neki az emlője is bizonyára más, a foltok meg a bigyók is mások lehetnek rajta, talán kisebbek, halványabbak, s a lenti szőrcsomója is
