Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Érkezés után (elbeszélés)

meg az ötötvenes babgulyás a Kis Pipa nevezetű közzabáldában. Megérkezés? Először talán el kellett volna indulnom. Azt sem tudom, hová tartozom, kihez tartozom, csak azt tudom, hogy tartozom, most már az államkasszának is, meg egy vállalatnak is, meg egy-két haveromnak is, de ezt ők már aligha látják viszont, mivel nekem is sokan tartoznak, így elrendeltem magamnak, tartozásokat magánszemélyekkel szemben nem egyenlítek ki, és nem kérelmezek vissza. Ámen! Ez így nagyon jól van.

A hovatartozásra visszatérve, azt sem tudom, mióta vagyok, mert létezni ugyan látom, hogy létezem, de tudtommal tudatos létezésem keltezését sem tudom.

Sok mindenről lemaradtam. Iszom most már napi szerény adagjaimat. A minap arra lettem figyelmes, hogy beszélnek valamit, és én nem értem. Erről tehát lemaradtam. Te jó ég! Hát én mindenről lemaradtam? Nem ismertem személyesen hősöket, nem láttam háborút, csak filmen, nem láttam tüntetést, csak a tv-híradóban, nem voltam koncerten, csak lemezeket hallgattam, azokat Is olyan pocsék, tűrhetetlen, nyavalyás gramofonon, hogy vétek volt lemezt ráhelyezni.

Nem tudom, valahogy mindenről lemaradtam. Nincs szerencsém, nincs pénzem, nincs tehetségem, nincs lehetőségem, már keresztapám sincs, nem mintha meghalt volna, csak miután összeveszett boldogult atyámmal (új köztemető, negyvennégyes parcella), azóta keresztapám sincs, meg aztán barátaim is fogytán, ivócimborák is fogytán, amióta divat az egészséges életmód, nincs kivel elmenni egy sörre, különben ez nem baj, hadd éljenek a barátaim sokáig, úgy gondolom, én is sokáig fogok élni, mert nem iszom, nem eszem, nem dohányzom, nem mozgok sokat, különben egész nap szabad levegőn vagyok, fizikai munkás vagyok, úgyhogy jó a tévétorna, ritmusos, én a fotelból nézem, mert van fotelom is, ennek az árával tartozom állam bácsinak, de azért mindenkinek melegen ajánlom, tornázzon, ha nem mozog eleget napközben. Különben most már köszönöm, jól megvagyok magammal.

Esik, tudom, hogy esik, meg a csatornák meg az álmaimba belecsorgó mocskos víz meg a rögzítés előtt eltűnő gondolatok, amelyek egyetlen pillanatra merülnek fel valahol az agykéreg szürkeállományában, mindez engem már majdnem katarzisként foglalkoztat, de még ma sem tudom, mit vegyek, ha harminc koronám van, könyvet-e avagy egy liter bort? S mivel szeretem a bort, elég hiányos a könyvtáram. Erről ennyit, mert ezt szégyenlem egy kicsit.

Valahogyan vissza kellene jutni a paradicsomba, egy olyan nagyon egyszerű mozdulattal, amilyennel az utcaseprők az eldobott csikkeket ráterelik a széles rámáslapátra, aztán szép és nemes ívben belezuhintják a kerekes kukába. Tehát egyetlen mozdulattal összekapni magam, kiszámítani az ívet, és landolni a paradicsomban.

Az ősállapotok soha nem voltak ínyemre, mert az ököljog nekem nem a legjobb módszer. Inkább bízom a római jogban. Meg a mai jogrendben. Például jogod van élni. Humánus gondolat, nem? Na, viccen kívül, hagyjuk ezt, nem születtünk politikusnak. Különben is, egyetemi végzettségünk sincs, tehát egy szakképzett fiatalember a friss és ropogós diplomájával éppenséggel a zsebébe rak bennünket.

Az igen, most már emlékszem, mintha tegnap lett volna formulával olyan könnyű bebolondítani a régi lányokat meg a régi barátokat! A régi lányok már régen nem lányok, a régi barátok meg már annyira régiek, hogy nincs miről velük beszélgetni, és ilyenkor mindig az jön elő a kocsmaasztaloknál, hogy emlékszel, amikor én az Erzsivel, te meg az Icuval felmentünk a mozi háta mögött a sziklához? Különben emlékszem rá, csak én nem az Icuval voltam, hanem a Katival, de mindegy, bólogatok, és nagy vidáman, kamaszosan oldalba