Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan költemény / tartomány I. rész
Nem lesz ebből semmi. Limlom az egész. Aztán megint fölvillan egy-egy ötlet, írni, igen, írni kell! Ez az egyetlen lehetőség. Mindegy, hogy mit, mindegy, hogy hogyan, csak írni! 1/3/3 1975 — Többször megjártad Párizst. Ha jól tudom, összevissza három esztendőt töltöttél „a világ fővárosában”, ahogy írásaidban nevezted a Szajna-parti metropolist. A Sorbonne hallgatója is voltál. Beszélj Párizsról! Először is: hogyan jutottál oda? — Említettem az első kötetem utáni kiúttalanság-érzésemet. Jelentősen hozzájárult ehhez a világnyelvek ismeretének hiányából adódó komplexus. Éreztem, s máig hiszem, hogy igazam volt, ha ki nem kerülök valahová, soha immár meg nem tanulok egy világnyelvet. Hatvannégyben aztán egy ifjúsági csoporttal kijutottam Párizsba. Ne is mondjam a sokkot. Akkor már tudtam: ha törik, ha szakad, újra visszamegyek. Szerencsém volt, ismerősökre akadtam, a Magyar Műhelyesekre, akik átsegítettek az első nehézségeken, később pedig társukká fogadtak. 1/3/4 „Üjfajta írás jelenik meg, amit először megvetéssel és gúnnyal fogadnak; azt hallják, hogy itt fittyet hánynak a hagyománynak, hogy eljött a káosz ideje. Idővel kiderül, hogy az újfajta írás nem romboló, hanem újrateremtő. Nem arról van szó, hogy elvetettük a múltat, amiként ezt mindenféle új mozgalom csökönyös ellenségei — de legostobább hívei is — szívesen hiszik; és annak fényében, ami új, a múltat új körvonalaiban látjuk” — írja T. S. Eliot. 1/4/1 Hát így történt akkor, 1968 őszén. Bár tulajdonképpen a közepén kezdtem, mert hisz nem ez volt az első nekifutásom Párizsnak, még csak nem is a második, hanem a harmadik. Az első párizsi utam jó négy esztendővel előbb esett meg, 1964 májusában. Alig is láttam még akkor valamit a világból, Magyarországra is csak hatvanegytől kezdtünk járni rendszeresebben, eltekintve persze a negyvenes évek végének illegális határátlépéseitől. Igaz viszont, hogy hatvanháromban sikerült egy nagyobb kiruccanás is, nevezetesen a Szovjetunióba, s ott is, Moszkva mellett, Jerevánba. Jereván meg a Kaukázus vidéke számomra máig a legemlékezetesebb úti élmény, Párizst leszámítva, természetesen. 1/4/2 1967 Azok a levelek! Azok is csak elkeserítik az embert. Tíz esztendő levelei. Lányokéi főleg. S asszonyokéi. Szerettem-e én valaha valakit? Ugyanaz a kérdés, ami az írással kapcsolatosan. Elképzelhetetlen, hogy én írtam azt a tengernyi írást. Elképzelhetetlen, hogy én kaptam azt a rengeteg levelet. írtam-e én valaha? Szerettem-e valaha? Léteztem-e egyáltalán? Nem tudom, mi lesz velem! Negyedik hónapja lopom az időt, mióta Párizsból hazajöttem. Állásom nincs, írni képtelen vagyok. Legalább olvasni tudnék! De azt sem akaródzik. Csak lenni, vegetálni. Azok a levelek! Mostanában hiába várom a leveleket. Párizzsal fölperzseltem magam után mindent, nem gondol rám senki. Lehet, hogy már nem is létezem? Lehet, hogy már nem is világ a világ?
