Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan költemény / tartomány I. rész

— Mit csináltál, miből éltél Párizsban?

— Az egyetemre délutánonként jártam, délelőtt dolgoztam. Voltam lépcsőmosó, mindenes kifutó a burmai nagykövetségen (U Thant barátja volt a nagykövet, akinek a sógornője kolléganőm volt az egyetemen, így jutottam hozzájuk), éjszakai portás a Pigalle egy mellékutcájában, ahová félórákra jártak „aludni” a kliensek, s raktároskodtam egy ifjúsági kiadó boltjában.

Általában sokan nem értik, miért nem írtad meg párizsi élményeidet.

— Azért, mert én nem az elmesélnivaló élményekért mentem Párizsba, s nem történeteket akarok megírni. Ezeket szívesen elmesélem poharazgatás közben, de megírni nem ezt óhajtom. Annak idején kísérleteztem párizsi tudósításokkal, de mindig azon akadt el a dolog, hogy hol a bolhapiac, hol a kutyatemető érdekelte mindenkori szerkesztőimet, mondván, hogy mit érdekli a csallóközi magyarokat, hogy mi újság a modern zenében vagy az irodalomban. így aztán hamarosan vége szakadt együttműködésünknek.

1/4/4

Lehet-e még Auschwitz után verset írni? — kérdezte Adorno. „Innen a jelenkori irodalom nagy válsága, szemben a képzőművészettel (egy helyütt Van Goghot idézi Steiner, aki szerint „a festő nem azt festi, amit lát, hanem amit érez”, mert amit látunk, azt át lehet szavakba tenni, amit érzünk, az a nyelvet megelőző vagy azon kívülálló síkon is felbukkanhat), a zenével vagy — a művészeteken kívüli területről hozva példát — a természettudományokkal, főként a matematikával.” (A nyelv matematizálásáról szóló, Spinozára, Rus- sellra s ismét csak Wittgensteinre építő hipotéziseire itt nem térünk ki. Annyit jegyzünk meg mindössze, hogy szerinte a matematika nyelve lesz az, amely a jövőben átveszi a hagyományos, verbális nyelv szerepét.)

2/1/1

Ila Bálint monográfiájából idézem a fentebbi sorokat. Elképzelhető, micsoda meglepetéssel olvastam először, már nem is olyan zsenge koromban mindezt. Mert nem nehéz megérteni, micsoda fölfedezés volt ez a számomra: visszavezetni önnön létemet hét évszázad távolába. Hiszen aligha lehet kétséges, ha hétszáz esztendeje volt egy Cselén nevű egyén a szülőfalumban, akkor az csakis az én ősöm lehetett. A falunk határában volt egyébként egy Cselénpuszta nevű helység is, egy nyilván a tatárjárás körüli időkben kipusztult falu. S hogy még elidőzzek kissé az őseimnél: 62-ben Kodályt köszöntöttük a Hétben 80. születésnapján. Ennek köszönhetem, hogy a Mester megtisztelt „Szóval: kultúra?” című tanulmányának egy dedikált különlenyomatával s az alábbi, saját kezűleg írt mottóval: „Fiaim, Cselényi! .. . Egy oldalon hét kultúr! K. Z.”

2/1/2

Karlsbad, 1972. október

Napló. Tehát megint napló. Ezerszer megkezdve, ezerszer abbahagyva. Az utazás: pokoli. Dante Pokla-béli. Megérkezés, holtfáradtság. S most írjak. A szobában forróság, roskadozó háromszög-asztal. A kávéházban füst. Unatkozó, toliamra bámuló kispolgárok. Csehek. Rendelek valamit a pincérnőtől, perfekt észak-cseh dialektusban válaszol. A szomszéd asztaltól valaki rászól: „Margitka, fizetek.” „Jó” — mondja, s rohan tovább. „Maga is magyar?” — kérdezem tőle, de vagy nem hallja, vagy nem akarja meghallani a magyar szót, nekem csak csehül válaszol.

1/4/3