Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - FÓRUM - Balla Kálmán: Az Irodalmi Szemle és a fiatal írók
a fiataloknak [értsd: egy szűkebb csoportnak, a hangadóknak) eltérő a felfogásuk szinte mindenben. Az áldatlan kiadói viszonyok miatt (ezeket is bátran bírálta akkor a Szemle) mindez főként a folyóiratban tükröződött. És miután — gondolom, természetes szolidaritási érzéstől és társulási törekvéstől indíttatva — Tőzsér Árpád bevezette négy újabb fiatal kollektív bemutatkozását (63-ban), Turczel Lajos rövidesen kimondhatta egy máig tartó folyamat kezdeti diagnózisát 1964 végén, kis híján negyedszázada: három lírai nemzedéket vett nyilvántartásba. S abból kettő fiataloké volt! Ezt a képet a későbbiek módosították, de az tény, hogy a nemzedékek halmozódását innen számíthatjuk irodalmunkban. Egy következő antológia szerzőgárdája kezdett feltünedezni, most már és eleinte a Szemle környékén, később a klubmozgalomban is, különösen amikor létrejött a fiatal írók rovata, az első: a Vetés (1966—68-ban 14 alkalommal jelent meg). A készülődő antológiából nem lett semmi; készülődő szerzőinek egy része kivárta a következő lehetőséget: a Vetésből kihajtó Egyszemű éjszakát és Fekete szélt, így a következő írórajzást is. Az első évtized, az első korszak lendületének mintegy a csúcspontján, a 10. évfordulót ünneplő számban írta Koncsol László: „Irodalmunk fejlődésével mind izgatóbban jelentkeznek a belső differenciálódás jegyei, s mivel ebben a helyzetben az irodalmi népfrontpolitika egyre tarthatatlanabbá válik, az új helyzetet hamarosan megfelelő szervezeti formák létrehozásával is kodifikálnunk kell, s a kritikus feladata az lesz, hogy minden erejével ezt a folyamatot ösztönözze. Megfelelő szervezeti formák, elsősorban új irodalmi folyóirat megteremtésével s így az erők polarizálásával minden ellentét, amely a jelenlegi körülmények (kiemelés tőlem, B. K.) közt csak torzsalkodásokat, kicsinyes csetepatékat szül és megmérgezi irodalmi életünk légkörét, magasabb elvi szintre, az elméleti véleménycserék szintjére emelkedne, s ez szellemi életünk egész minőségi színvonalára termékenyítőleg tudna hatni.” Jogos volt a vélemény, hiszen — akárcsak 1958 után az akkori fiatalok — rovattól függetlenül is a Vetés írói adták hamarosan a törzsanyag felét vagy többet is a Szemlében nemegyszer! S ez még inkább így volt a következőkben, minthogy Koncsol(ék) jámbor óhaja helyett barátságtalan „jelenlegi körülmények” jutottak érvényre, s ezzel — mint visszatekintve látható — elakadt az irodalmi fejlődés addigi lendülete. És itt hadd tegyek kitérőt. Nemzetiségi irodalmunk története, ha távolabbról szemügyre vesszük, intézmények és nemzedékek története. Előrelendülést vagy intézményi, szervezeti változás, vagy új nemzedék fellépése hozott benne mindig (a kezdetekre gondolva: a Magyar Szekció, az Irodalmi Szemle létrejötte, az antológiák stb.). Ezek kedvező esetben egybeestek, s ilyesmi a hatvanas években többször előfordult. Példák: két ízben bővült a Szemle terjedelme és megjelenésének gyakorisága akkor, utoljára 1964-ben (aztán 87-ig nem). Egymás után két irodalmi díj jött létre (ma csak egy van). Önálló magyar kiadói részleg, majd könyvkiadó vállalat alakult. Egyszóval: e tíz év alatt több eredményes változás zajlott le irodalmunk javára, mint a következő húsz esztendőben összesen! És akkor még nem említettem e következő húsz esztendő leépüléseit (lapok, mint a Vasárnapi Üj Szó vagy a Sportvilág megszűnését; a tanárképzés visszaesését; a klubmozgalom felszámolását — azt említve csupán, ami összefügg a fiatal irodalommal). A hatvanas évek végének, a hetvenesek kezdetének antológiái, fiataljai körül is lezajlott az elmaradhatatlan vita, ám ezt nem követték a korábbiakhoz hasonló intézményi, terjedelmi, szóval kedvező változások. Amíg korábban a könyvkiadás volt a fiatalokkal szembeni bizalmatlanság egyik fő székhelye, ez a hetvenes évektől megváltozott: időnként a fiatalok törekvéseinek bázisává vált a Madách. Az Irodalmi Szemle viszont válságon, a megszűnés veszélyének válságán esett át, s ez rányomta bélyegét további munkájára. (Nem ez volt az utolsó válsága! Bizonyára eljön az ideje, hogy mindegyikről beszámoljunk — önmagunknak.) Igaz, más folyóiratok rosszabbul jártak: megjelenésük helyett hiányuk lett folyamatos. Nem, a Szemle nem fordult el ekkor sem a fiataloktól, amennyire tehette, támogatta őket, lévén szerkesztői is fiatalok ebben a második korszakban, amely 1987-ig tartott. Létrejöttek új rovatok, tehetségek is jelentkeztek (az Űj Hangok hét év alatt huszonháromszor, a Műhely öt év alatt tizenötször jelent meg), s a lap a költészeti utánpótlás gondozásában többnyire betöltötte feladatát (a körülményekhez képest!). A prózában ez nem mondható ugyanígy — nem feszegetem most a vers áttételesebb természetét s egyebeket —, ezért is nem született prózai antológia 1972 óta (hiszen
