Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FÓRUM - Balla Kálmán: Az Irodalmi Szemle és a fiatal írók

lényegében a Próbaút sem az), s ezért (is] kivételes jelenség e nemzedékekben Grendel prózája (ez jó is — mármint hogy van ilyen —, de rossz is, mert nem jellemző). Csak mostanra alakult ki olyan helyzet, hogy egy-két éven belül kiadható lenne ilyen prózaválogatás.

A „körülmények”, amelyek ezt a korszakot jellemezték és hatalmukban tartották, a konszolidáció s a normalizáció nevet viselték. Lehet, ma csodálkoznak sokan ezen, kérdezvén, hogy amiről mára kiderült, hogy pangás, az volt a normális? A stagnálást kellett konszolidálni? Azaz tartósítani? Úgy látszik, igen. Jól tudják, akiknek az életéből jókora darab volt ez a húsz év. Főleg az írók, akik megpróbáltak ugyan alkalmazkodni a helyzethez, „együtt élni” vele. Ez egyénileg sikerülhetett is: megtanulta szinte mindenki a maga módján az entrée-politikát, még a fiatalok is. Meg is látszott a kedvetlenségükön, deprimáltságukon. Igaz, lehetett volna rosszabb is: lásd az akkoriban kifuttatott zsenge költőnyájak felhőtlen optimizmusát például a szlovák irodalomban. Elveszett a korábbi évek frissesége, világra csodálkozása és nyitása. Helyette legföljebb a visszafele, a falu fele fordulás jött, szülőföld-nosztalgia és tájszcenírozás. Gondolván sok esetben: elmondható tán az is, ami nem mondatik el. De fából vaskarika, tudhatnánk az ötvenes évekből, nem gyártható, főleg az irodalomban nem. Én becsaphatom magam, te is, de egy irodalom soha. Az megcsonkul. Én alkalmazkodhatom, te is, de az irodalom ebben megtörik. Akár a bor, ha örökké régi hordókba töltögetik. Természetesen fontos a hűség, fontos az anyanyelv, fontos a szülőföld. Nekem igazán az, és főleg most, amikor egy olyan országban ítélik mindhármat pusztulásra, amely nálunk hivatalosan baráti országnak számít. Az irodalom nem dughatja homokba a fejét! Ezzel együtt a fásultság évei, a hetvenes évek a nosztalgia és a múltidéző pótcselekvés felé terelték íróinkat, s nemcsak a fiatalokat, akiknek rossz közérzete befelé fordulásban, bizalmatlanságban manifesztálódott. Koncsol, aki — idéztem — tíz évvel előbb még differenciálódást sürgetett, ekkor már nagyjából az ellenkezőjét vallja. S nem ő az egyetlen. Nem ismétlem az előbbi refrént: fontos a közösség... Fontos. De az irodalomnak az egyéniség az alfája és ómegája. Minden csak rajta szűrődhet keresztül. Ha nincs szűrő — zavaros marad az irodalom bora.

Evolúció persze volt az irodalmunkban. Ez fejlődés, ha keserves is. Ám a hetvenes évek kezdetétől az új nemzedékek, csoportok az irodalomban nem kapták meg azokat a lehetőségeket, amelyek elődeiket várták. Kiszorítósdi kezdődött el, de menten világossá vált, hogy nem lehet ezt a „ki ül le hamarabb” játékot játszani, ha irodalmi utánpótlást és folytonosságot akarunk. Közölhetnék itt adatokat, statisztikákat a fiatalok rovatairól, szerzőkről, műfajokról és írásokról, de nem ez a lényeges. Hanem a sorsuk! Ami igazolja: hogy ha nincs továbbfejlődési lehetőség, akkor beszűkülnek! Az állóvíz — ha nem táplálják friss patakok — előbb-utóbb apadni kezd. És ez az Irodalmi Szemlére is vonatkozik. Ezért is igaz, hogy a Holnap mellékletté, ezáltal rendszeressé válása felélénkítette a lapot is, irodalmunkat is 87-től. És ezért lett a Holnap más, mint előző, alkalmi rovat-korszakában volt! És ezért kell tovább lépnie. Hivatkozhatnék szlovák, magyar, cseh párhuzamokra, de megspórolom, hiszen ez nemzetiségi kereteink közt is belátható.

A Szemle és a fiatal írók kapcsolatának újabb szakasza kezdődött 1987-tel. (Megjegyzem, más lapokról sem ártana szólni e tekintetben!) Sokat beszélhetnék a Holnap mellékletről, szerzőgárdájáról, de hadd összpontosítsak egyvalamire. Nem véletlen, úgy hiszem, hogy ez a gárda — amint biztató jelzéseket fogott szlovák és cseh részről — azonnal bejelentette önállósulási törekvését. Az Iródiában, majd a FlK-ban formáit kereső autonómiaigénye persze úgyszólván predesztinálta a csoportot erre a lépésre, ám van itt egy másik, mondhatni „történelmi” ok is, amely folyóiratunk imént vázolt, a fenti módon felfogott történetéből fakad. Az Irodalmi Szemle a kettéválás jeleit mutatja, egy újabb folyóiratot hordoz méhében. Nem túlságosan meglepő ez, ha például meggondoljuk: az idei évfolyam a huszonöt évvel ezelőttinek gyakorlatilag duplája — s az állandó bővítgetés nem lehet távlat! Mégis lényegesebb az, amit már Koncsol kifejtett kereken húsz esztendeje, s aminek csupán kulcsszavát idézem újra: a differenciálódást.

Irodalmunkban már a hatvanas évek végétől érett volt a helyzet (a belső, az irodalom helyzete) egy újabb folyóiratra. A külső „körülmények” nem tették azt lehetővé. Hogy mennyire így van, demonstrálja a mienkhez nagyjából hasonló létszámú jugoszlá