Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - FÓRUM - Balla Kálmán: Az Irodalmi Szemle és a fiatal írók
Balla Kálmán Az Irodalmi Szemle és a fiatal írók (Vázlat és reflexiók egy elképzelt tanulmányhozj Változnak az idők, és változik bennük a felszabadulás óta mindmáig egyetlen hivatalos irodalmi folyóiratunk, az Irodalmi Szemle. A változás egyenlőtlen. Vannak témakörök, ilyen főként a kritika, amelyekkel kapcsolatban kezdettől fogva lényegében ugyanazok a panaszok, hiányérzetek, teljesítetlen követelmények hallhatók, és ez a megoldási, a helyzetjavító célzatú javaslatokra is érvényes. Más lapra tartozik annak végiggondolása, vajon mi a tanulsága annak, hogy kifogások és javaslatok egyaránt falra hányt borsóként peregnek szét valamerre évttizedeken át. Dobos László már több mint két évtizede rámutatott az egyik okra egy vitában: megelégedünk annyival, hogy „kibeszéltük magunkat”. E tekintetben alig változott valami, s mindegy most, mi volt és ez van. Nem hathatott ez üdítően a kritikára sem, de hát ott kezdettől így volt, s írónemzedékek ugyancsak megtapasztalták azt, ami — mióta eszemet tudom — a gyakorlatban törvényként érvényesült: gondoljon vagy akarjon bárki bármit, ez van — és ez van. Nem hathatott ez üdítően a kritikára sem, de hát ott kezdettől így volt. s vajmi kevés a változás. Nem így a fiatal írókkal kapcsolatosan. E szempontból három szakaszra lehet osztani a Szemle történetét; nem egyenlő hosszúakra. A Szemle és a fiatal írók viszonya a kezdeti azonosulástól a fokozatos eltávolodás irányában haladt, méghozzá meglehetősen következetesen. Paradoxnak tűnhet föl ez az állítás, hiszen soha annyi fiatal szerző nem nyüzsgött a Szemle házatáján, mint manapság, s pályakezdők soha annyi közölhető kézirattal nem látták el a szerkesztőket, mint mostanában. De van ebben a fejlődésképben logika is: irodalmunk differenciálódásának logikája s az öntudatosodás, önállósulás logikája, amely minden nemzedékben törekvések formájában érvényesül. Mondhatnám kissé fennkölt hasonlítással élve: a szülőitől egyre inkább eltávolodó gyermek, a növekedés, a felnőtté válás logikája. Az első korszak annak jegyében telt, ahogyan indult a Szemle: a fiatal írók folyóirata volt! Nemcsak főszerkesztője, a 28 éves Dobos László tartozott e nemzedékbe, hanem első korszakának s ezen belül első évfolyamainak meghatározó, jellegadó szerzői is az akkori fiatalok voltak. (Ehhez persze hozzá kell tennem, hogy a szerkesztők életkora is többnyire 40 alatt volt, s 35, sőt 30 évesnél fiatalabb belső munkatársai mindig voltak a lapnak.) A Szemle indulásának ideje a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájának időszaka volt, s ez tükröződött a lapban. Ez adta az alkalmat, tette természetessé, hogy az ifjú írógárda (velük Roncsol, a kritikus is) azonnal törzshelyet foglalt el a lap törzsanyagában. Azonosult a folyóirattal, ebben azonban nem állt egyedül, hiszen más csoportok is léteztek. Sajátjuknak tekintették a Szemlét valamennyien, s ebben volt a differenciálódás csírája. Ez vitákban muttkozott meg: Fábrytól kezdve Bábin át Turczelig mindenki a fiatalokkal (is) foglalkozott eleinte, az antológiásokkal. Persze szinte kizárólag ideológiai, sőt pártossági szempontból. Ez — kellő tisztelet megadása mellett — Fábryra is érvényes. Ö is a kihámozott tartalmat minősítette, s ha egyebet is figyelemre méltónak talált, véleményét nem irodalmi szempontokkal indokolta többnyire. A nemzedék-viták- ból bújt elő mégis a differenciálódás, 59-ben. Volt, aki tagadta, ellenezte, hogy ilyesmi van vagy legyen (idősebbek), volt, aki úgy tagadta, hogy más név alatt — „csoport” — megmentse (fiatalok). Nyíltan senki sem vállalta, pedig nyilvánvaló volt, hogy
