Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
Ekkor hangzott föl mögöttem a már Ismert caplatás. Még arra sem volt időm, hogy a meglepetésnek, bosszankodásnak, de egyfajta várakozásnak is ezt az elegy, a megelőző bibliai kép helyébe tóduló érzését tudatosítsam, a fickó már mellém ért, s mintha csak váltótársak lennénk valamilyen futóversenyen, ösz- szetekert papírlapok váltóbotját lendítette felém. Miután a határozott mozdulat felszólító erejének engedelmeskedve átvettem tőle, beleerősített, és minden magyarázat nélkül faképnél hagyott. Sántafika, suhant át az agyamon önkéntelenül, s nyomban éreztem, hogy nyelvi abszurditásától függetlenül tetszik nekem ez a szó ... Október 14. Legyek következetes: (Folyt, az előző számból)? Ez egyébként még oda illett volna. Egy képsort őrzök ugyanis magamban, úgy hét-nyolcéves koromból. Valamilyen családi-rokoni összejövetel mozzanatait. Kedélyes felnőttek karéja az asztal körül. Aztán váratlanul felteszik a szokványos kérdést: És mi akarsz lenni, ha megnősz? így válaszolok: Író. Közelkép: a fantáziátlan felnőttek összenevető arca. Csak anyám vette komolyan; egyébként gyakorlati hasznát is látta kiváló mesélőkészségemnek. Történeteimmel annyira le tudtam kötni a hozzánk járó többi gyereket, hogy azok megfeledkeztek a rosszalkodás- ról. Azt viszont talán helyesen tette anyám, hogy maga nem figyelt oda a meséimre, mert az erkölcs iránt érzéketlen hallgatóságom nagy örömére a jók gyakran vereséget szenvedtek, a rosszak pedig rendszerint diadalmaskodtak. Na de nem fárasztom kitérőkkel. A törött bokámnál tartottunk, amin én csak csodálkoztam, valami fölényes, nemtörődöm értetlenkedéssel. S ez a fölényes csodálkozás aztán hamarosan belém dermedt. Eltörött csontjaim nem akartak rendesen összeforrni. Űjra és újra eltörték a bokámat, számtalanszor megműtötték, platina rögzítőket raktak bele ... Elképzelheti, hogy az anyagilag jól szituált szüleim e szerencsétlen eset kapcsán a szülői gondoskodás, önfeláldozás, áldozathozatal Himalája-csúcsaira jutottak. Ölték a pénzt az egészségügy (em) be, mindhiába. Végül feladtuk. Bévülről ekkorra már olyan voltam, mint egy szerencsétlen rongybaba, melyet szeszélyes jókedvében ízeire cincált egy játékosan agresszív kiskutya. Egy nem tudom honnan jövő hang azonban, a hétköznapi értelem impulzusait közvetítve, folyton azt sugdosta: Állj lábra, állj lábra, ha röhögtetően bicegve, akkor is állj lábra! Hiszen a további sebészeti beavatkozásokkal járó ín- és izomsorvadás csak tovább nyomorítaná a lábad! Egyébként ha kíváncsi rá, az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott. De csupán az alkoholos időszakomban. Ami hamarost bekövetkezett. A jogi tanulmányok folytatását lélekben már régebben föladtam. Az volt a szándékom, hogy elmegyek ebből a városból, erről a vidékről. Nem gondoltam rá határozottan, hova, a hangsúly a menekülésen volt. Ami az eltelt három évben velem történt, azt tulajdonképpen kudarcként fogtam fel, ezért akartam eltűnni erről a vidékről, ahol minden követ ismerek, s engem is ismer mindenki. A szüleim, hát persze, hallani sem akartak erről. Ott akarták tudni magukat szüntelenül a közelemben. Elsősorban saját maguk hősies törődését látták az egészben, de azért megsejthettek valamicskét az én nagy kétségbeesésemből is. Nem bánták volna, ha újra nekifogok a főiskolának, de valahogy ők is úgy érezték, hogy ennek immár más útját kell választanom. A munka mellettit például. Nem, nem anyagi megfontolásból, nyugodtan állni tudták volna továbbra is taníttatásomat a nappali tagozaton. Talán csak azért gondoltak erre, hogy megerősödjön bennem saját hasznosságom megrendült tudata ... Sajnos, fordítva sült el a dolog. Azon a munkahelyen, amelyet hamarosan kieszközöltek a számomra, éppen az ellenkezője történt velem. Tulajdonképpen közigazgatási alkalmazott lettem, a járási Központ állományában, de nem szokványos hivatalnok — egy városszéli gyümölcsösben meghúzódó, külsőre amo
