Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

lyan présházforma, de belül azért más képet mutató civilvédelmi „bázis”, de inkább csak poros raktár mindenese: gondnok, karbantartó, takarító és őr egy- személyben. Nem árulok el ezzel semmi titkot, mert olyan munkahely volt ez, ahol az égvilágon semmit nem kellett csinálnom. Kezdetben könyveket hordtam oda a dögunalmas órák elűzésére, aztán alkoholt, végül nőket. Pontosabban egy bizonyos nőt, aki viszont nagy szám volt. Andi, tudja, az a lány, aki már a gimnáziumi évek alatt kiszemeltetett számomra, továbbra is kitartott mellettem. Sőt! Valami karitatív hajlamtól vezérelve — ami a kálváriám különböző stádiumaiban, ortopédsebészeteken árválkodva, nem tagadom, igen jólesett — egész viselkedésével valahogy túlhangsúlyozta a hozzám tartozását. Mint várható volt, fölvették a fogorvosira, kevesebbet találkozhattunk, de olyankor szinte tüntetően magával cipelt mindenhova, hogy senki közös ismerősünknek kétsége ne támadhasson afelől, hogy ostoba baluljárásom ellenére kettőnkre azért közös életút vár. Én azonban ekkor már nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, amely a könyvekkel és később alkohollal kompenzált munkahelyi ma- gányom-tétlenségem során csak fölerősödött bennem: hogy ti. próbának kell kitennem ezt a kapcsolatot, mielőtt még kötelékei távlattalan képmutatássá lazulnának.

Nos, ennek a „szakításpróbának” volt közreműködő alanya az a bizonyos nő: polgári nevén Kollát Betty, mindközönségesen a hotel kurvája. Közreműködő alanya? Ez így nem pontos. Szerelmi viszony alakult ki közöttünk, amit csupán azért definiálok ilyen bizonytalanul, mert részemről, a tudatom mélyéről sosem tudtam igazán elűzni a mögttes, számító gondolatokat. És hát van-e egyáltalán olyan rejtett gondolat, mely felfokozott helyzetekben a másik számára ne lenne észlelhető? Az egésznek a kibontakozása is szerencsétlen időszakra esett, már rendszeresen tintáztam, s ez, beláthatja, nem segített eligazodnom, okosnak lennem akkori érzéseim és érzelmeim zűrzavarában. Látja, Betty képét máig nem tudom kitörölni az emlékezetemből. Nem voltam éppen tapasztalatlan a nemiség és a szex dolgában, de olyan nőt, mint ő, addig még nem ismertem. Aki olyan szabadon teszi, amit tesz. Nem tartottam romlott nőnek, de olyasvalakinek, aki valószínűleg másként nézi a dolgokat. Különben nem úgy élt volna... Azóta is sokszor elgondolkodom az élete nemtörődöm vakmerőségén.

Emlékszem, Andival császkálva, már előtte is találkoztam vele egyszer az utcán. Én amolyan jófiús fegyelmezettséggel bicegtem Andi oldalán, ő, Betty, magabiztosan ment (mit ment?, vonult!) végig a sétálóutca gyér forgatagában. Kihívó, de tulajdonképpen nem ripacs magakelletéssel. Inkább irigylésreméltó, laza eleganciával, könnyű, az aszfalton fantasztikusan megülő, bár kissé lomha, vontatott léptekkel.

A szálloda éjszakai bárjában jöttem össze vele. Itt szoktam befejezni azokat a napjaimat, melyeken a munkahelyemen benyakalt ital a vágyakozások, sóvárgások, nem tudom honnan eredő ígéretek magányosan, szellemileg már nem kiélhető érzéseivel terhelte meg a szívem. S egy este a bárban, a pultnál gubbasztva, ott találtam őt magam mellett. Jócskán volt már bennem aznap is. de határozottan emlékszem, nem ettől éreztem valami nagyon enyhe rosszullétet a gyomrom legalján, valamit, ami se nem hányinger, se nem fájdalom, mégis mindkettő. Mindezt talán a közvetlen közelről felém fordított (a testi közelség révén mintegy pórus-naturalizálódott) arca váltotta ki bennem, a műszempillák- kal árnyékolt, végtelenül nyugodt, érdeklődő tekintete. Egy telihold fordult felém, amely ilyen közelről nézve az ajkak, szájszögletek, szemöldökök, halántékívek zárójeleiben alig kivehető, elszánt primitívséget, izgató bárgyúságot rejtegetett. Vagy csupán fájdalmat, idegenséget? Talán ez volt az, ami megzavart és felkavart. Ügyetlenül meghívtam őt egy italra. Bólintott. Különben nem kell magáznod, mondta rögtön, s reggel már ott ébredtem az ágyában.