Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
sok rokon szakmára kiterjedt. Ekkor volt az új típusú családi házak építésének első nagy hulláma a városban, rengeteg munkája akadt. S ahogy ő dolgozni szeret — az egyenesen félelmetes! Ügy rabul ejtette őt mindennapi munkája, mint valami gyógyíthatatlan szenvedélybetegség. Vannak ilyen emberek ... Anyám lánykorában bizonyára színésznői ábrándokat is megforgatott csinos fejecskéjében, de aztán csupán a kenyérbolti eladóságig vitte — ám a kisváros legforgalmasabb, főutcai boltjában! Boltvezetővé történt kinevezéséig azonban lelkesen, és fiúi elfogultság nélkül állíthatom, nem minden tehetség nélkül játszotta a helybeli műkedvelők előadásaiban ráosztott szépasszony-szerepeket. S engem, amíg botfülűségem végleg be nem bizonyosodott, zongoraórákra járatott a katolikus egyházközség karnagyához. Pontosabban: mígnem a sokkal vonzóbb sportköri és irodalmi színpadi munka el nem vette a kedvemet s egyben minden időmet-energiámat az ostoba klimpírozástól. Már az eddigiekből is sejtheti: olyan szülők dédelgetett csemetéjeként éltem le gyermekkoromat, akik keményen hajtottak fő céljuk eléréséért: gyermekük révén olyan régiókba emelkedni, amit megállapodott rendszerekben társadalmi középosztálynak szoktak nevezni. Jó házassággal, s természetesen némi politikai ambíciókkal megtámogatva egy mérnök, orvos, jogász, származásától függetlenül, máris ott találhatja magát a kisvárosi elitben, a befolyásosak szűk körében. Amennyire vissza tudok emlékezni, ebben versenyzett akkoriban egész rokoni és ismeretségi körünk. Ki tisztességen, ki tisztességtelenül, de valameny- nyien a feltörekvés igézetében. Így jelöltetett ki számomra már a gimnáziumi évek elején a jogi pálya (pontosabban végzettség) és egy szegről-végről ugyan rokon, de módfelett bájos kislány, akivel, fogorvosi diplomájának megszerzése után, a kétoldali szülői akarat szerint egybe kellett kelnünk, s addig élnünk, amíg meg nem halunk ... S most egyszerűen meg kell szakítanom ezt az elbeszélést, mert odakint már vészesen sötétedik, és semmiképpen nem szeretném elszalasztani a „kézbesítés” lehetőségét. Ezért hát az újságok gyakorlatával élve: (Folyt, köv.j A kocogásról aztán mégsem beszélgettünk Máriával. Az izzadtság újabb bő özönével telítődött tréningruhámat azonban, mintegy figyelmességből, felkérés nélkül kimosta. Mindjárt másnap délelőtt, amíg én röpke bevásárló körutat tettem a közelben, s a városi könyvtárból kikölcsönöztem egy szükséges könyvet a tervezett munkámhoz. Mint tapasztaltam, Nika hűségesen őrizte a „megfutamodá- somkor” hátrahagyott nem csekély könyvhalmazt. S az azóta megjelent legfontosabb szépirodalmi kiadványok sem hiányoztak a polcairól. A mindennapi írói munkához nélkülözhetetlen kézikönyvek egy jelentős része azonban nem volt meg neki. A könyvgerinceken átfutva láttam, hogy az általam abszentált időszakban szellemi érdeklődése az egzakt tudományok világa felé fordult. Hazafelé (óh, helytálló-e itt egyáltalán ez a kifejezés?) poroszkálva már messziről láttam, hogy az október eleji eleven légáramlat a külföldön vás'rolt sportfelszerelésemet hintáztatja a 376-os számot viselő lakótelepi tömbház ötödik emeleti erkélyén. Először érzékcsalódásra gyanakodtam, de közelebb érve láttam, hogy nem képzelődöm. Ennek lehetőségét sem tartottam ugyanis kizártnak. S mintha csak tormás tálba szagoltam volna bele, egyszeriben könny- gerjesztő. megindultságot éreztem. Jelenlétemben Mária igyekezett nem törődni velem. Volt ebben valami, számomra éppenséggel érthető kihívásféleség, ám gondoskodás(akarás)ának apró jeleit nyomban tapasztalni kezdtem, mihelyt Nika másnap kora este fölutazott a tanévkezdésre. Akkorra a családommal való újraismerkedésem legnehezebb óráin szerencsére már túlestem. Nika nélkül nem ment volna a dolog. A megbeszélt szombaton mir kilenc előtt a kisváros határába értem. Koránlottam az érkezést, és megálltam. A tó
