Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

partján körbe, srégen kimeredő könnyű botjaikkal hallgatag horgászok kuksoltak, a sejtelmesen borzongó vízfelület pikkelycsillámlásait s űszókáik rezdüléseit figyelve. A túloldalon, az országút nyárfákkal övezett pihenősávján balkáni sofőrök reggeliztek komótos természetességgel az éjszakára egymáshoz terelt behemót kamionjaik tövében. Sem ezek, sem az előbbiek szertartásos elfoglaltságát megzavarnom nem illett volna, ezért hát behajtottam a kisvárosba, melyet számomra tulajdonképpen túlságosan is elevenen őrzött még az emlékezet. (Rengeteget, rengeteget tudok erről a városról, sokat szenvedett, h jsies, nyomorult, csalárd és félénk népéről, köveiről, az utcáiról és az urairól. Tudom, mi történt, tudom, kivel történt, és mindent itt tartogatok a fejemben. Tudom, hogy ki kit szeret, ki kit öletett le, s merre csorrant a vér.)

A főucai Mosolygóban a nyitás apró szertartásaival, abroszteregetéssel és a röviditalok előkészítésével foglalatoskodó pincérnővel fölhívattam Nikát, hogy sajna, máris itt van az a fővárosi pasas, akire annyira vár. Nem akartam őt személyesen hívni attól való félelmemben, hátha Mária veszi föl a kagylót. Bár Nika többször is megnyugtatott: minden elő van készítve. A kávéházban ücsörögve nem tudtam mire vélni az utcák nagy forgalmát, a számomra ismeretlen cél felé törtető sok-sok embert. A pincérnő nevetett: „Hát nem tudja ... a vásár?! A híres Csallóközi Vásár!” A hírest érezhető csúfondárossággal ejtette ki. Meglehet, csupán azért, mert ő maga is szívesebben lett volna néhány száz méterrel odább, a vásár eleven forgatagában, ahova az utcakép tanúsága szerint mindenki leszegett fővel törtetett. S amelyben nem sokkal később én is megmártóztam Nikával. Ö ajánlotta rögvest, mihely befutott, hogy nézzünk körül, a városatyák hosszú szünet után felújították az egykor híres vásárt, lehet hogy ma még nem nagy szám, de azért csak térjünk egyet a zajos-ricsajos vásártéren! Nem hiszem, hogy számító szándékkal tette volna ezt. A vásári sokaságba vegyülve azonban mindenféle szabódás nélkül „élt az alkalommal”, s nem éppen olcsó vásárfiát választott magának. S amit ugyanezzel a természetességgel az anyjára gondolva is megtett.

Valami rejtett görcs (ez vicc: az anyai felmenő ágon túl, természetesen!) azért lehetett benne, mert a sült karcsai kolbászt és vásári pecsenyét éppen csak megcsipkedve, szinte megkönnyebbülten fedezte föl a zavaros színű murci édes-savanykás ízében a bódulást ígérő erőt. Be is csípett hamarost, keletiesen széles arca kipirult, zöldes szeme elevenen villogott, szája szögletében csillogó nedvesség ült meg ... Olyan mozdulatokat tett, mintha a homlokába hulló haját kellett volna szüntelenül energikus rándításokkal hátrasuhintania. Néha telt, anyjáéhoz hasonló alsó ajkát előre tolva ugyanezzel a szándékkal a homloka felé fújt, pedig hát nem a rakoncátlankodó, szemébe hulló hajtincseivel volt a baj, hanem a testében szétáramló s az arcába szökő bódító melegséggel. A derekamat átkarolva, fölhevült fejét sokszor hízelkedőn a vállamra hajtva végigcipelt a sátrak során, s én nem bántam teátrális közvetlenkedését, bohóckodásait, ami aztán a féktelen jókedv álcájában (?) még csak fokozódott, amikor egy zacskó nagy szemű bolgár szőlővel s az ajándékokkal megpakoltan, felszabadultan hangoskodva föllifteztünk a Városháza tér 376-os tömbházának ötödik emeletére, s becsöngettünk B. Görcs Mária lakásajtaján. Amíg kulcs fordult bévülről a zárban, Nika visszahangzóan-hangosan azt mondta: „Én így használom: Brath G. Veronika! Mit szólsz hozzá?!” „Hangtompító ...!”, suttogtam fi- gyelmeztetőleg, s már nyílt is az ajtó.

Minek tagadjam, Mária nagyon jó benyomást tett rám. Sokkal rosszabbra számítottam. Utoljára évekkel azelőtt láttam, gyermekünk útlevélkérelme vagy valami hasonló dolog kényszeréből. Akkor, abban a sivár hivatali szobában erőteljes, magabiztos, energikus volt, agresszív spray-illat uszályát vonszolta maga után, de egy icipici feszélyezettséget azért megéreztem rajta, amit valószínűleg