Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

hiábavaló erőikedéssel. S ebben a helyzetben egyszeriben már a melegítőmből áradó áporodott szag is zavarni kezdett. Valószínűleg nem jött volna rám a futás kényszere, ha alkonyaikor váratlanul nem jut eszembe: mutatós edzőruhám, az átizzadt zoknikkal kibélelt Adidas-surranóim ott vannak lent a kocsi csomagtartójában. Szinte hajótörött-mozdulatokkal szaladtam le a parkolóba, s felhoztam mindent, ami kell. Akkor, a futás kínálkozó lehetőségétől megrészegülve nem törődtem vele, most azonban a kellemetlen szag bántóan felerősödött az orromban.

Az akácfákkal szegélyezett s a terep enyhe hullámzását követő aszfaltút a dombon álló faluszéli kápolnánál fordult be a városhoz legközelebb álló település házsorai közé. Ahol immár a közvilágítás szerény, sárga fénye löttyent megizzadt tarkómra. Ismeretlen követőm ekkor mintha beleerősített volna. Bizonyára azért, gondoltam önkéntelenül, hogy az utcai világítás fényénél közelebbről is szemügyre vehessen. Megelőzni azonban láthaóan nem akart. így futottunk hát, szinte párban, végig az egész utcán, a kocsmánál a néhány kilométerre fekvő szomszéd község felé fordulva, amelyből az út — szinte egy szabályos, egyenlő szárú háromszöget bezárva — ismét visszavezet a városba.

A családi házak utcai drótkerítése mögül megtermett német juhászok és magyar pulik, szlovák csuvacsból elfajzott korcsok villogtatták felénk a fogaikat fenyegető acsarkodással. Az egymásra módfelett hasonlító családi házak ablakaiban kékes tévéfények borzongtak. Egyformán, a képvágások ütemére. Társam a faluszéli utolsó lámpaoszlop alatt gyorsított, és könnyedén elaraszolt mellettem. Egy pillanatra agresszív kíváncsisággal felém vetette a fejét, aztán egyre gyorsuló, hevesen imbolygó futásával kiinait a lámpa fénykoréból. Meglepetten néztem távolodó alakját. Semmi kétség, a kissé zömök, sustorgó széla- norákot viselő fickó, akinek sűrű, göndör hajzatába divatos, élénkpiros homlokpánt mélyedt s vastag talpú futócipői sarkán fényvisszaverő tapasz villogott, sánta volt.

Nika váratlan telefonhívásával kezdődött az egész. Vagyis folytatódott.

Nőiesülő hangját meghallva akaratlanul arra gondoltam — ronda szokásommá vált az utóbbi időben ez az eleve gyanakvás! —, hirtelen támadt pénzzavarában célozta meg atyai felelősségtudatomat. Bár az ilyen természetű igényeit rendszerint az anyja útján szokta tudomásomra hozni. Azt is csak a régebbi időkben. Utóbb, Mária munkahelyi előmenetelével mintha csökkentek volna ezek a váratlan, többnyire iskolába járásával, a divat és testméretei gyors változásával összefüggő „követelései”. Mi tagadás, az én piszkafa kamaszlányom a gimnáziumi és a kezdődő főiskolai évek alatt anyja idomainak nyomába eredt. Ezzel együtt azért bíztam benne, hogy a gyermektartás gyanánt rendszeresen megküldött pénzösszegeim — amivel, bevallom, az előbb-utóbb úgyis bekövetkező bontóperünkön kívántam a gavalléros házasságtörő szerepében tetszelegni

— továbbra sem szűntek meg számukra méltányosnak lenni. Még akkor sem, ha az utóbbi időben az évszakok váltásakor már nem, csupán karácsonykor és húsvétkor, illetőleg Nika születés- és névnapján szoktam megfejelni azokat legnagyobb névértékű bankjegyünkkel. Gondosan megőrizve a pénzesutalványok igazoló szelvényeit. Bölcsnek vélt előrelátással.

Nika szavaiból azonban rögtön kiderült: a feltételezett pénzkunyerálással nagyon rosszfelé gyanakodtam. Beteg, s házi gondozásra szorul az anyja, akit én hét esztendeje egy fiatal kékharisnya miatt elhagytam, de akitől mindmáig nem váltam el annak rendje és módja szerint. „Könnyű agyvérzés, tudod, a hipertóniája miatt...” Szóhoz jutni azonban nem hagyott. „Nem, nem ... Nem akartunk zavarni, végtére is... Ráment a nyaram, de hogy most a tanulmányaimat is megszakítsam, arról anci hallani sem akar. Hiszen gondolhatod...”