Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
hajóján. S a tükör is, ahányszor csak önvizsgálóan beletekintettem, egy olyan férfi nem éppen szívderítő képét kezdte mutatni, akinek ronda kappanháj és löttyedt szalonnaréteg telepedett meg elsatnyult izomzatán. De ami ennél is szörnyűbb, valami savós tompaság fátyolozta be tekintete addigi csillogását. Gyerünk hát! Öngerjesztő elszántsággal léptem ki a sötét lépcsőházba, melynek nyugalmát ezekben az esti órákban csupán a lift időnkénti nyögős nekilódulása és megtorpanása, emelkedésének és süllyedésének a lakásokba is beszűrődő fojtott cséplőgép-búgása zavarta meg. Nem akartam felkattintani a lépcsőházi villanyt. Szerencsére nem is volt rá szükség, mert a félemeleti lépcsőfordulók üvegtéglás oldalfalán elegendő derengés szűrődött be ahhoz, hogy hasra ne vágódjak valamiben. A nyolcfokú lépcsőhosszak ritmusát már jól kitapasztaltam: tü-dő, tü-dő, tü-dő, tü-dő, pam-pam-pam — szedtem szabályos ütemben a lépcsőfokokat lefelé, s pördültem a lépcsőfordulókban. Hogy aztán mindez fölfelé már sokkal vontatottabb ütemhez igazodjék. A liftet egyelőre csökönyösen mellőztem. Az elkerülhetetlen lépcsőházi találkozásokra, persze, egy enyhe főbólintás- sal kísért köszöntés, nyílt, de inkább tartózkodó, semmint közvetlenkedő pillantás begyakorlásával azért előre fölkészültem. Most nem volt rá szükség. Lefelé szökdécselve senkivel sem találkoztam. A lépcsőfordulókban néhány — a futóbolondok körében stretchingnek nevezett — izomfeszítő gyakorlatot is elvégezhettem. "Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy valaki társamul szegődik e váratlan elhatározású esti futáson. Csupán a városhoz legközelebb eső község felé közeledve éreztem meg, hogy valaki lohol a nyomomban. Meglepett a dolog, mert egészen addig úgy történt minden, mint ahogy azt előre vélni tudtam. A lépcsőházból kilépve valóban elnyelt a lakótelep betonrengetege. A tökéletes anonimitás érzésével kanyrogtam a három- és nyolcemeletes tömbházak huzatos tövében, majd a Sárga Kastély mellett ráfordultam a városból kivezető udvar- noki útra. Ezzel tulajdonképpen már kint is voltam az ebben az irányban visszafogottabban terjeszkedő járási székhelyből. Tovább mindössze a Kis-Duna vendéglőt s az épülő fonoda hatalmas üzemcsarnokát, a rohamkocsijait állandó csillogásban és készültségben tartó tűzoltó-parancsnokságot, a gyümölcs- és zöldségfeldolgozó üzem, az egykori legendás „lekvárgyár” kiterjedt, ez idő tájt lecsó, almakompót és savanyú uborka fanyar-édes szagát árasztó telepét, falusias jellegű házak rövid sorát, a kényszervágóhídat, nem sokkal arrább az örök- mécseket pislákoltató köztemetőt, majd végül a kacskaringós go-kart verseny- pályát kellett magam mögtt hagynom, hogy végre nyílt térségre érjek, hogy elmaradjon mellőlem minden napi nyűg, gond, lerázódjék a sok ballaszt, hogy a szokásos kifulladás csitultával meglegyintsen valami sajátos kellem, ősi nyugalom természetessége ... Ekkor hangzott föl mögöttem a furcsa caplatás. Ösztönösen hátrasandítottam: egy magamfajta kocogó járt a nyomomban, akinek az egyre testesülő október esti sötétség csupán árnyalakját, furcsán imbolygó futását — részeg lenne? — engedte megállapítani, korát és nemét azonban nem. Az is rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csökkentette addigi iramát; egyszerűen lassított, és néhány méternyi távolságból követni kezdett. Nem tehettem róla, de akaratlanul is idegesíteni kezdett csituló légzése, lépteinek halkuló — bár így is furcsa — dobbanása. Magyarán: annak a kényszerű tudatosítása, hogy egy olyan valaki sorolt be mögém, nem tudni milyen szándékkal, aki valószínűleg sokkal edzettebb, s nem elképzelhetetlen az sem, hogy lényegesen fiatalabb nálam. Aki ebből adódóan sokkal nagyobb iramra képes, mint én. Az utóbbi hetek kihagyásai, rendszertelen edzései miatt gondolni sem mertem rá, hogy lerázzam. Bizonyára csak magamat tettem volna nevetségessé a
