Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Soóky László: Áttételes rezedaillat és reflexiók (regényrészlet)

csupán a mi tanácselnökünknek jött az a mentőötlete, hogy legalább a szendvicseket, a termoszban hozott lacipecsenyét és az alkalomra szánt bort fogyasz- szuk el közösen, aztán majd csak lesz valami. Rövidesen csöngött a telefon, s a járási illetékes hivatalosan is bejelentette, hogy az idei május elseje hivatalosan is elmarad, ne emésszük hát magunkat, a körülményekért nem bennünket terhel a felelősség. A telefonértesítés aztán végképp kinyitotta azokat a biztonsági szelepeket, amelyek a totális bizonytalanság túlnyomását szabályozzák. Akár a kisgyerekek mikuláskor, úgy rohantunk a különterembe, egymás kezét rázogattuk, lehullott rólunk minden felelősség, felszabadultan ünnepeltünk egészen május másodikáig.

2

A kultúrház, amelynek az alkalmazottja vagyok, az ötvenes évek elején épült, s kész csoda, hogy a mai napig is áll. Az alapokat ugyanis egy feltöltött tavacska medrébe rakták le, mondván, mi majd átalakítjuk ezt a kutyatermészetet, nem fog fölöttünk uralkodni. A természet bölcsen hallgatott, viszont a talajvíz minden év áprilisában elfoglalta megérdemelt helyét a pincében. A főnökömmel már régóta meditálunk afölött, hogy ebben a megcsontosodott helyzetben a pincéinket bérbe adhatnánk a halászszövetségnek ivadéktenyésztésre. Egyszer már hozzá is láttunk, hogy megvalósítsuk az ötletet, de szembetaláltuk magunkat a hivatallal, s hiába próbálkoztunk szép szóval, haraggal, lefizetéssel, a hivatal az adott helyzetben hajthatatlan maradt, mondván: a haltenyésztés az erdő- és vízgazdálkodási minisztérium hatáskörébe tartozik, a kulturális minisztérium kizárólag horgászjegyeket ad ki, azokat is csupán a bennfentesek részére. Elgondolkodtunk ezen a lehetőségen is, de beláttuk, hogy mivel egyszerre csak két horgász ülhetne az ajtónyílásban, ez a lehetőség nem valósítható meg. így aztán — mi mást tehetnénk — áprilistól júliusig minden délelőtt vödörrel merjük ki a vizet a pincéből, mégpedig külön erre a célra vásárolt szolgálati gumicsizmában. A behatárolt időben kulturális tevékenységről szó sem esik, persze az év többi hónapjában is csupán módjával.

Éz év május hatodikán aztán végérvényesen betelt a pohár, s vele együtt a pince is. A katasztrófát a dekoratőr kolléga észlelte, amikor reggel lement a pincébe, hogy a május kilencedikére szánt transzparensekhez vásznat keressen, s a vásznakat rejtő szekrény szembe úszott vele a kazánház felől.

— Szent Isten — gondolta a dekoratőr kolléga —, ez már a delirium tremens legfelsőbb foka lehet... De az ördögbe is, hol vannak a kazánok?

— Betelt a pohár — mondta a főnököm, miközben elszántan böngészett egy szennyes nyugati pornóújságot —, ez így nem mehet tovább.

Helyeseltünk. A két kolléganő is helyeselt. A főnököm egyébként is nyughatatlan természetű, most aztán elemében volt, kedvére kiidegeskedhette magát. Az irodában akkora volt a feszültség, hogy a háromezer-nyolszáz voltos fővezeték porcelánjai minden bizonnyal megolvadtak volna a túlhevüléstől.

— Én nem vállalom a felelősséget — mondta a főnököm —, nem beszélve arról, hogy az épület harmincöt éve nincs kollaudálva s bármikor a fejünkre szakadhat. A dekoratőr kollégával osztottuk a véleményét, mert tudtuk, hogy a főnökünk ebben a válságos helyzetben előveszi a rejtett alkoholtartalékokat, akkor pedig a vízhordás mindenképpen elodázódik. Nem így történt, mert megérkezett az iskola igazgatóhelyettese, s a május kilencedikei nagygyűlés kulturális műsorára kellett összpontosítanunk. Megegyeztünk abban, hogy a kulturális műsor rövid legyen, de velős, a három himnusz úgyis sok időt elrabol, az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet haderő képviselőjét pedig feltétlenül el kell kísérni a szövetkezet borospincéjébe, az kellene még csak, hogy kedvezőtlen véleményt alkosson rólunk, jövőre aztán szívhatnánk a fogunkat.