Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Duba Gyula: Irodalmi paródiák (Keszeli Ferenc, Balla Kálmán, Barak László, Bettes István, Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Soóky László, Talamon Alfonz)
utána, nem akarta látni, ahogy seprűjére ül és elrepül, száll a Márton-temető felé a város felett, siet kísérteni éjfélkor a jótét lelkeket, az élmény letaglózta és töprengésre késztette, mit csinál T. A.? talán már mosogat, hol lehet a kor- zómisung, a kurta lábú korcs eb, kinek a nadrágját vizeli le éppen?, majd a gondolkodás mákonyos szédületében egyre erőszakosabban szállta meg egy rögeszmeszerű gondolat, ólomsúlyával ránehezedett és az udvar lucskos földjébe nyomta, valósággal összelapította, kicsoda ő és miért nem mosogat, ha egyszer az a kötelessége?, akkorra már az idegei teljesen kikészültek, szűkölve nézegette maga körül a sötét udvart és a magas falakat, körül van véve anyaggal, mint egy alagútban, a lét determinációja nem engedi, belelépett, csapdába esett, mosogatni kell és a vénasszony az ágyába kényszeríti, menekülésen gondolkodott, a dóm órája egyet ütött, mély, hosszan morajló kondulással, mindjárt itt a menő, rikoltotta A. T. lelkében egy hang, nagy, ugrásszerű léptekkel a kapu felé rohant, kirobbant az utcára, ám lába ismét gyökeret vert, torkából mély, könyörgő sóhajtás kelt, megadó, torz jajkiáltás, az utca végén meglátta a szüle alakját, ahogy seprűjét figyelmeztetően felemeli és int felé, a kiálhatatlan eb mellette jön, de időközben borjúnagyságúra nőtt, félelmetes metamorfózison ment át, akár egy mészárszéki szelindek, fenyegetően morog és vicsorog, ellenállhatatlanul hömpölyögve közelednek feléje, a néne a járdát ütögeti a seprűnyéllel és riszálja magát, beszél a kutyához A. T.-re mutogatva, A. T. felkiáltott és visszarohant az udvarba, nekivágott a lépcsőknek, inkább elmosogat, megadta magát a sorsának, a lét erői legyőzték, a néne talán megbocsát és irgalmas lesz hozzá, azonban a folyosón nem találta a konyhaajtót, s a teljes fej- vesztettség zűrzavarában rádöbbent, hogy ő bizonyára T. A., nem A. T., ahogy eddig hitte, ismét az alagutat érezte maga körül, rohan benne és sehol világosság, lenn a lépcsőház földszintjén zajok kelnek, az a pompás tompor valóban nem lehetett a B. B.-jé, sem a C. C.-jé, minden látszat és illúzió, a felszín csal és a mélység elrejti magát, a látszat közel van hozzánk, de a lényeg a végtelenbe ér, mint ez a történet, mely folytatódhatna, akár örök időkig tarthatna, lenne még szó, mondat, kép és szöveg, talán most kezdődhetne a kanyhában, a nénével, a mosogatással, a heverőn, folyhatna, csörgedezhetne tovább, de minek...?! Legalább megtanulok mosogatni, gondolta csüggedten A. T. Nagyjerencz Gyula: „Szemében csikó legelészett”
