Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Ardamlea Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Na nézd csak! Az ember azt hitte volna, elmehetsz majd gaznak, te meg micsoda mélységes mély susogásba törsz ki! — Ketyeg a toll! — A magadéval törődj! Remélem, potens fürjtoll és megtermékenyíti majd a csehszlovákiai magyar irodalmat! — Kivágom tán én is a felső cét! — Csak aztán nehogy ábránd maradjon az ábránd. — Ügy látom, a bőr vastag, a régi! Ne félj, a mennyország vár ránk! — Az jó! A dutyiban a tefajta, az énfajta, a mifajta olyan mihaszna! — Dutyi? Ferikém, sztárfotó helyett ne csináljak rólad inkább fantomképet? — Ne. Még viccnek is rossz! — Pedig az volna a show! — Beszéljünk inkább másról! — Beszéljünk. Miről? — Például a Nix Füzetekben megjelent kötetedről. — Tudtam, hogy nem állód meg szó nélkül! — Nem bizony! Mongyő! Az az igazi show! — Mit hallottál róla? Hatvannegyedek szagatta füled többet hall a falak fülénél. — Pedig oda se figyelek! — Kár! Néha nem ártana!... Verseskönyvem előtt sápkóros gondolataid ösz- szecsaphatnák bokájukat! — Majd ha fagy! — Olvastad? — Igen! — És? — Beírottá ürült a papír... Egyelőre az történt, hogy agysejteim azóta parádésan menetelnek ki koponyámból! — Gatyamica! Dinamit rothasztotta giliszta a nyelved. Hőgutás jégcsap a szemed, magába fojtott Görbe Tükör! Látom, nem bírsz magaddal! Habot ver a száj, tepsisedik! Tükrözzél hát, mielőtt összeesnél, mert azután már a tükrözés sem segít. Rajtad! Taposs a pázsitra bakanccsal, de vigyázva! Megengedem! Bár azt is tudom, halál fia vagyok. — A halál? ... így már értem. Azért a s.zürke, azért a markáns arctalanság ... — Csontragadozó, óriás bordapók! — Zebrával keresztezett orrszarvú! — Orrszarvúval keresztezett zebra! — Majmok ugrálnak szanaszéjjel! — Mindenkinek mondtam, senkinek se! — Teremtőm! — Ne segíts! Majd én meghalok magam helyett! — Pedig most reszelik a legszebb csúcsokat. — Hagyjon már engem békében a költészet is! — Lehet, hogy ő békén hagy, de én még nem. Mert a büdös lé nem használ a kornak. — Élni akarok. Itt akarok hasmánt feküdni, figyelni azt a rohadt legyet. — Annyit és oly hevesen beszélünk, egészen belemelegszünk. — Te kinyomod az én szememet... — Én kinyomom a tiedet... — Te elhullajtasz valamit, amit én már markolok... — Én elhullajtok valamit, amit te markolsz ... — Oh, a markom! — Óh, a markom!
