Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - FIGYELŐ - Mészáros Károly: Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomból)
Vizsgálatunk tárgya ezúttal azonban nem a háborús irodalom, hanem a sztálini önkényt leleplező regények napjainkban megjelent hosszú sora. Eleddig minderről vajmi keveset tudtunk. A szovjet pártkongreeszusok [XX., XXII.) leleplező adalékaiból csak sejtettük a valót, a mérhetetlen pusztítást, a hatalommal való szörnyű visszaéléseket és a vérengzéseket. Közelképet azonban nem kaptunk róla, így továbbra is tabu maradt számunkra Kun Béla, Karikás Frigyes, Barta Sándor titokzatos halála, Lengyel József, Uitz Béla és mások meghurcoltatása — hogy a felsorolást a magyarokkal kezdjem —, de felmérhetetlen pusztítás ment végbe a szovjet írók soraiban is. Megbocsáthatatlan a Lovashadsereget író Iszaak Bábel, a Véráztatta Oroszországot író egykori vöröskatona, Artyom Veszjolij, a mindvégig háttérben tartott Borisz Pilnyak, a nagyszerű költő, Oszip Mandelstam és mások [sokak) halála. Ismerni véljük Bulgakov, Zoscsenko, Zam- jatyin, Ahmatova harcát és szenvedéseit, Borisz Paszternak megaláztatásait, hogy csak a csúcsokról beszéljünk. Azt hittük, nem íródtak meg azok a művek, amelyek hitelesen ábrázolnák ezt a kort, s emberközelbe hoznák a harmincas éveket, lelepleznék a visszaéléseket. Mert csakis az irodalmi művek képesek láttatni és elhitetni velünk a rettenetes valót: a fenevad agyarait, a Zrínyi Miklós-i vadkan-döféseket. Az irodalom az egyetlen és eleven erő, amely a lélek mélységeibe hatol, és kiássa a szenvedéseket... Ezek a művek most fölbukkantak az árból! Ezek a művek megíródtak, az írók szavát nem lehetett elfojtani, felelősségtudatukat elhallgattatni, ha a politikusok felelőtlensége hatványozottan fokozódott is. E leleplező regények ereje lesz az, amely nem engedi többé visszafordítani az átalakítás menetét. Az írók felelőssége igencsak megnövekedett azáltal, hogy ezek a művek napvilágra kerültek. Nemcsak példájukkal hatnak, a horizontot is nagymértékben kitágították. E regények ismeretében már nem lehet a régi módon írni és gondolkodni. És nem lehet a régi módon olvasni sem. Ezek a művek megrázó valóságukkal teljesen más irányba terelik életünket, egész eddigi ismereteinket. S felül kell bírálni egész múltunkat. Nem soroljuk fel a műveket, hiszen ezek száma napjainkban már tucatnyira rúg, és egyre bővül. Vizsgálódásunk középpontjába néhány olyan művet emelünk, amelyek a legjellemzőbbek, amelyek hasonlítanak egymáshoz, de különböznek is egymástól: mindenesetre egy nehéz kor levegőjét hozzák közénk. Mi pedig felszippantjuk, és elakad tőle a lélegzetünk. E súlyos „történelmi vérrögöt” akarjuk ezzel az összefoglalóval a torkunkból eltávolítani, mintegy megelőzve a megfulladást. 3 Melyek ezek a művek? Elsősorban Anatolij Ribakov regénye, Az Arbat gyermekei, továbbá Jurij Trifonov Eltűnése, Alekszandr Bek Oj megbízatása, Vlagyimir Dugyincev Fehérruhások\a, de segítségül hívunk más műveket is vizsgálódásunkhoz. Ezek a művek a harmincas évek elejétől az ötvenes évek közepéig ábrázolják a kort. Tehát azt az időszakot idézik, melynek során a legnagyobb bűnöket követték el a szovjet emberek ellen, és példájuk nyomán ez az erőszak átcsapott a többi szocialista országba is. Érdekes a művek születésének ideje; zömmel azonos időszakban íródtak — egymástól nyilván függetlenül —, vagyis a hatvanas évek folyamán. Megjelenésük is azonos időszakra esik: az 1986—88-as évekre, tehát húszéves késéssel. Figyeljünk csak fel erre a „húszéves késésre”. Mintha külön jelentősége lenne, mintha a szocialista rendszerben húszévenként fölülbírálnák a folyamatokat. Húszévnyi hallgatás után jelent meg Mihail Bulgakov fő műve, A Mester és Margarita is, de vannak művek özönével, amelyek csak harminc-negyven évvel a megírásuk után jelenhettek meg a Szovjetunióban, s ezáltal náluk is Zamjatyin regénye (Mi), Bulgakov kisregénye (Kutyaszív), vagy Paszternak Zsivago doktora, Nabokov Lolitája stb. A kort mindenképpen felül kell bírálni, mert az eltiltott művek jeleznek valamit. Jelesen azt, hogy nem az írókban és műveikben van a hiba, hanem másutt; az írók szinte a megjelenés reménye nélkül, írói kötelességtudatból írták meg műveiket — mint látjuk, általában magas művészi fokon. Akkor hol a hiba? Csak a korban, amely meggátolta a művek megjelenését. 2
