Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - FIGYELŐ - Mészáros Károly: Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomból)

E művek persze időállóak, ám a hatásuk sokkal nagyobb lett volna, ha megírásuk idején jelenhettek volna meg. Egy szóval sem mondanánk, hogy e művek nem hatnak ma is, vagy vesztettek volna időszerűségükből, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a kor, amelyben napvilágot láthattak, egy megkésett kor, ős nagyon kell igyekeznünk, ha még e században utol akarjuk érni magunkat.

Az eltiltott művek a társadalmi rend visszáságait tükrözik. Nemcsak annak az időszaknak a visszaéléseit, amelyben játszódnak, hanem azét is, amelyben íródtak és nem jelenhettek meg. Ebben az összefüggésben csak egy konzekvenciát vonhatunk le: az elmúlt év szovjet valóságában — s nyomában a többi szocialista ország húszévnyi valóságában — nem a „pangás éveit” kell látnunk, hanem egy olyan társadalmi rendet, amely szentesíteni kívánja az őt megelőző korszakot, s amely ugyanolyan eszközökkel tiltotta meg a leleplező művek megjelenését, fosztotta meg az írókat a szólási jogtól. Egyszerűen: elhallgattatta őketl Ne vágjuk zsebre csak úgy, ne hunyjunk szemet afölött, hogy nagy értékű irodalmi művek évtizedekig is az asztalfiókban heverhetnek, hogy az írók politikai manőverek áldozatai lehetnek, egyszerűen befoghatják a szájukat.

ítéletünk ne maradjon el!

Természetesen az sem véletlen, hogy ezek a művek éppen a hatvanas évek elején, közepén íródtak meg. A kinyitott szelepek ösztönözték az írókat arra, hogy a szívükben hordott sebeket, az elraktározott sorsokat és szenvedélyeket végre ki kell írni magukból; formába önteni a sokszor elgondoltat, a sokszor megrágottat — most talán leheti —, tanulságul a világnak, de legfőképp a szovjet népnek.

Evekig íormálgatták, ízlelgették, rágták az anyagot, vázlatokat készítettek, kéziratokat rejtegettek, miközben mindemellett — más, elfogadható, nem egy esetben kiváló, vihart kavaró műveket is alkottak. Végre tehát elérkezettnek látták az időt, hogy megírják nagy művüket a harmincas évekről, a harmincas évek pereiről, a sztálini önkény időszakáról.

És az már csak az írók szerencsétlensége — és a történelem csúf grimasza —, hogy mire ezek a művek megíródtak, a szelepek ismét becsukódtak; s bár a történelmi ítélő- szék végső döntését (vagyis a párt XX. kongresszusának éveit) nem vonták vissza, a „vérengző időszak” további leleplezését megakadályozták. A műveket nem engedték megjelenni, nem engedték köztudatba kerülni, és ezáltal megfosztották a népet egyfajta ítélet és megtisztulás lehetőségétől.

Becsapták a népet. Ismét. Nyilván abból a meggondolásból, hogy a további leleplezés árthat a fennálló rendszernek. De hát milyen rendszer az, amelyben ilyen művek nem jelenhetnek meg?

Az igazság megismerésétől fosztották meg a népet.

4

Ezek a müvek tehát megírásuk idején nem vonulhattak be az irodalomba, sem a történelembe, hangjuk ezáltal visszhangtalan maradt. A kéziratok asztalfiókba kerültek. A szaratovi születésű Alekszandr Bek (1903—1972) is hiába házalt regényével, az Oj megbízatással. Pedig körülötte igazán nem forrongott a levegő, mint mondjuk Dugyin- cev, Ribakov vagy akár Tyendrjakov, Trifonov, Suksin s a fiatalabbak, Jevtusenko, Okudzsava és mások körül. Osztatlan sikert arató háborús regényei — A volokalamszki országút; Volokalamszki napok; Panfilov tábornok tartaléka — révén a kor egyik kiemelkedő írójának tartották.

Az is volt.

Jómagam, amikor néhány hónappal ezelőtt s mostanában ismét elolvastam az Of megbízatást, kissé el is csodálkoztam Beken. Mi ez a mű? Honnan került az elő? Igazán ő írta ? Említett regényei után mindent vártam, csak ezt nem. Hogy élete alkonyán ilyen remekművet tesz le az asztalra: ennyire kiforrott, tiszta műveti A kiformált Jellemek, a szenvtelen hang mögött a fájdalom; a tárgyilagosságra törekvés mellett a leleplezés; s közbeszúrásaiban és az egészben: az ítélet! Látszólag nem tesz mást, mint unalmas emberek unalmas hétköznapjait írja le (s mivel ezek az emberek vezető politikusok, annál unalmasabbak). így véljük. Pedig nem! A helyzetek, amelyekbe belehelyezi alakjait, önmaguk helyett beszélnek.

Az akkori kiadók lektorait alaposan megtévesztette a mű. (Vagy lehet, hogy mégsem?) Mai nyilatkozataikban a regény művészi színvonalára hivatkoznak, mármint hogy