Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával
341 rést és ösztönzést, hogy alaposan és egészében, minden fehér foltot felszámolva megismerjük. József Attila költészetén tűnődve aligha kerülhetünk meg két témakört: viszonyát a nőkhöz, illetve a mi költészetünkhöz (főleg a cseh lírához). Költőnk nők, asszonyok körében nőtt fel (gyermekkorát édesanyjával és két nővérével élte: hároméves volt, amikor apja elhagyta a családot — József Áron, úgy tudták, Amerikába indult, hogy az otthoniaknak pénzt keressen, de valójában Romániában kötött ki, és sohasem tért haza), érthető hát, hogy mindig szerete- tükre sóvárgott: anyai szeretetre (amelyből nem sok jutott neki, hiszen édesanyját túl korán vitte sírba a rák) és asszonyi szerelemre is. Ctibor Štítnický költői gyengédséggel ir Magyar rapszódiáiban József Attila érzelmeiről Judit iránt, aki élettársa s munkatársa is volt (és aki bizonyos fokig Szlovákiához köti a költőt, hiszen amikor el kellett hagynia Horthy Magyarországát, egy ideig Ružomberokban, azaz Rózsahegyen lakott; a költő egyik legőszintébb és legmegindítóbb versét hozzá írta 1936-ban). Egy másik női név — Flóráé —- azonban gyakrabban fordul elő József Attila verseiben: ő volt a költő utolsó szerelme, az utolsó és végzetes szerelem. Ez is költőnk életének paradoxonai közé tartozik: Judittal, aki élete legnehezebb éveiben kitartott mellette, szakít — és epekedik a másik után, aki pedig valójában csak szánalomból és részvétből tart kapcsolatot vele, ám akihez legszebb verseit írja. Kár, hogy szlovák fordításban ezeknek a szerelmes verseknek még csak töredéke olvasható. A költő bizonyára Anton Strakának is köszönhetően ismerkedett meg a cseh irodalommal; Straka ugyanis a harmincas években a budapesti csehszlovák követségen dolgozott. Számunkra most elsősorban a József Attila által fordításra kiválasztott költők fontosak. Nem lehet kétséges, hogy belső — sorsbeli, emberi, művészi — rokonság volt a választás alapja: Petr Bezruč, Josef Hora, Jirí Wolker neve a bizonyíték ... Szlovákiához fűzi a költőt a Lebukott című vers közlése 1931-ben Az Űt hasábjain. Fábry Zoltán tervezte további olyan József Attila-versek közlését is, amelyek Magyarországon nem láthattak napvilágot, ám azok hasonló sorsra jutottak nálunk is; a pozsonyi cenzúra közbeszólt. Szlovákiába várták a költőt 1937 őszén pihenés, gyógykezelés céljából, ámde — amint Ctibor Štítnický írja — a költő helyett tragikus halálának híre érkezett meg. Lázár Vilmosnak, a magyar munkásmozgalom régi harcosának, József Attila kortársának és közeli barátjának emlékezéseit (Egy emlékirat lapjaiból, Budapest 1976) rendkívül értékes forrásműnek tartom, noha befejezetlenül maradt, és kötetben megjelent fejezetei inkább a költő környezetével, mintsem személyiségével foglalkoznak. Az el nem készült rész talán bepillantást engedett volna ennek a közvetlen, mégis rejtőzködő embernek a lelkivilágába. Lázár arról is megemlékezik, hogy a költő éles esze és szókimondása kevesekből váltott ki csodálatot és elismerést, többnyire elidegenítette az embereket. Az effajta személyiségek bizony sohasem népszerűek az átlagemberek körében. Lázár Vilmos így jellemzi tömören József Attilát: „Agresszív volt és alkalmazkodó. Hencegő és szerény.” A költő jellemének ellentmondásosságát még alig vizsgálták, kialakulásának okait nem ismerjük, és mélyebben fekvő belső forrásaira talán már sohasem derül fény: titkukat sírba vitte a költő. A kortársak többsége már eltávozott, s a még köztünk levők kellő számú megbízható forrás híján nem juthatnak kétségbevonhatatlan, a megismerés törvényeit kielégítő következtetésekhez. Ráadásul, mint Lázár Vilmos is említi, József Attiláról jó néhány tendenciózus, szakszerűtlen munka született, amelyek forrásként nem használhatók. Lényegesen kisebb a figyelmet érdemlő forrásanyagok száma. Ez az egyik oka annak, hogy költőnk lírája nehezen megközelíthető (nem
