Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával
342 akarjuk nehezen megismerhetőnek mondani) és, mint szóltunk róla, nehezen fordítható. Ez a nyilvánvalóan ellentétektől feszülő személyiség azonban nagy belső erővel rendelkezett. Számos gondolatával és tettével kitört a megszokott- ság kereteiből, a hagyományt (a népiséget, sőt a folklórt) élesztve is hagyományromboló tudott lenni azzal, hogy ily módon társadalmi konvenciókat vetett el, többek közt olyanokat is, amelyek az akkori társadalom progresszív rétegeiben divatoztak. Ez is hozzájárulhatott tragédiájához. Lázár elmondja, hogy a költő radikálisan haladó nézeteket vallott az agrárkérdés megoldásáról, s a fasizmus elleni közös harcra szólított fel már 1933-ban (az antifasiszta egységfront csak évekkel később alakult ki), a marxizmus híve volt, ismerte Lenin műveit is, vitázott róluk és népszerűsítette őket a munkások közt még a gyárakban is — mégis akadtak, akik freudistának nevezték. Tény, hogy tanulmányozta Freudot, érdekelte a pszichoanalízis kérdésköre, de nem a divat hatására, hanem mert kamatoztatni akart minden ismeretet, amelyek segítségével mélyebben megértheti az emberi lét lényegét. Az ember érdekelte, mert segíteni akart. Bizalmatlan volt, hiszen gyakran azok részéről is lebecsülés, megaláztatás érte, akikhez a legmélyebben — világnézeti síkon — vonzódott. Sajnos, többnyire ez a legélesebb elmék sorsa, azoké, akik mindent feláldoznak azért, hogy mélyebbre lássanak. És ebben az irányban minden lépésnek nagy ára van. Nem helytálló azonban az a nézet, miszerint az élete végefelé született, a gyermekkort és az édesanya alakját idéző gyönyörű József Attila-versek hátterében az elhatalmasodó lelki betegség áll. (Vatl Papp Ferenc írja a költő gyermekkoráról — az írók, képek; Budapest 1974 című kötetben —, hogy Attila 1919 decemberében vidéki rokonokhoz utazott, hogy beteg édesanyjának lisztet, tojást, zsírt hozzon, ám mire visszaérkezett, anyját már el is temették. Vajon nem természetes-e, hogy az ilyen megrázó élmények — amelyekből, ha kevésbé súlyos formában is, jó néhány érte a költőt — mélyen bevésődnek az emberbe, és gyakran felbukkannak emlékezetéből?) Igen, utolsó éveiben lelki betegségtől szenvedett a költő, ám korának társadalmi valóságát mindvégig tudatosan szemlélte, s az életműve csúcsán álló remekművek ebből a tudatosságból táplálkoznak... El kellett viselnie a sajtó nemegyszer goromba támadásait, tűrnie a nélkülözést, anyagi gondokkal és betegségekkel küszködött, miközben a Hermes bank hatszáz pengős ösztöndíjat fizetett ki Török Sophie-nak. Ma már érdektelen, szükségük volt-e támogatásra éppen Babitsék- nak: József Attilának biztosan szüksége volt rá. Mi okozhatta, hogy a segélyekből, a jóindulatból sohasem jutott neki? Világnézete, tehetségének alábecsü- lése, vagy talán a viszolygás a proletár származású zsenitől? E kérdésekre már senki sem adhat választ az érdekeltek közül. Balatonszárszón, az egykori Magda panzió falán ezt hirdeti az emléktábla: „E házban töltötte élete utolsó napjait a nagy magyar munkásköltő József Attila (1905—1937) 1937. XI. 5-től 1937. XII. 3-ig.” A házban berendezett emlékmúzeum anyagából sok mindent megtudhatunk a költőről. A személyéhez köthető tárgyak azonban elférnének egy bőröndben is, beleértve könyveit és kéziratait. A készséges gondnoknő azt is elmeséli, hogy egy vietnami több mint egy hónapig tanulmányozta az anyagot, nap mint nap a szövegek fölött görnyedt. A költő halálának részleteit azonban nincs, aki elmesélje. Túlságosan nagy ember volt, halála pedig túlságosan kegyetlen ahhoz, hogy egyszerűen el lehessen mesélni, márpedig a múzeum gondnoknője igazán egyszerű asszony. Vitázzanak róla mások, az okosok, miért volna fontos az, amit ő tud a dologról? Nem hiszi el, hogy engem épp az érdekel. Annyit mond csupán, hogy autóval lejöttek hozzá a barátai, de nélküle mentek vissza, pedig elvihették volna, volt még hely az autóban. Ettől a csalódástól aztán nagyon elkeseredett. — A gondnoknő nem tudja a három látogató nevét, én
