Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]
826 pillanatra kiszállt a tüdejéből minden levegő. Ű azonban boldog volt, s határtalan türelemmel viselte el, hogy a hátszélként belekapaszkodó emberáradat szabadon sodorja az emeletek, folyosók és mindenféle zegzugok labirintusában. Az arcokat kezdte figyelni, s az a képzete támadt, hogy minden szembejövő férfit és nőt ismer, holott tudta, hogy először és bizonyára utoljára látja őket. Hirtelen kicsapódott mellette a teherlift ajtaja, és egy barettsapkás, skótszoknyás férfi furakodott be a külső lépcsőház és a vécék felé áramló tömegbe — egyenesen a közepébe. A skótszoknyás férfi kartondobozokkal megrakott targoncát vonszolt maga után. — A tévé-híradó — mondta egy jól értesült bariton a tömegből. — De a tam- burmajor bennrekedt a liftben. Hallod, Dulcinea, filmezni fognak, mondta volna a feleségének, de a derék és kitartó asszony kámforrá vált, a fenébe, már csak ez hiányzott. Nagy keservesen, a vészkijáraton keresztül visszajutott az első emeletre, és hosszú szerencsétlenkedés, téblábolás és káromkodás után pánikszerű érzésekkel a lelkében elindult az épület két szárnyát összekötő folyosón, majd, maga sem tudta, miképpen, egyszer csak az üveg- és ékszerosztály vitrinjei között találta magát. Itt végre valamivel kevesebben voltak, de a feleségének így is bottel üthette a nyomát. Az egyik sarokban egy fiatalasszony szoptatta a csecsemőjét, s ez a látvány úgy fejbekólintotta, hogy a fiatalasszony először halványan elmosolyodott, majd mentegetődzve azt mondotta: — Nem az enyém. Most hozták Bécsből. Mindez egy kicsit sok volt egy napra, s a gondolat, hogy innen még vissza kellene vánszorognia a másik épületszárnyba a cipőosztályra, olybá tűnt neki, mintha a Himaláját kellene megmásznia. — A feleségemet keresem. Elveszítettem valahol — tájékoztatta a fiatal- asszonyt. — Nem járt erre. — Maga ismeri talán? — Nem — mondta a fiatalasszony. Abba az irányba folytatta útját, amerre a legkisebb ellenállást sejtette, s valóban, az élő fal közege a háztartási cikkek részlegénél mintha megritkult volna, s ő mintegy ozmózisos pályán (ozmozálva?), vagy az ördög tudja hogyan, behatolt ebbe a laza masszába, s már egészen jól érezte magát, amikor egy hirtelen oldaláram félresöpörte. Mire észbekapott, lapátok, kapák, söprűk, kannák és lábasok között sodródott tova, itt pedig semmi keresnivalója nem volt. Visszafordult volna, de akkor meg egy turistacsoport állta el az útját, a ferde szemükről és a hímzett sapkájukról azonnal felismerte őket: alighanem üzbégek, s nem volt visszaút. Kénytelen volt csatlakozni az üzbég küldöttséghez, s végighallgatni az idegenvezető lány csapongó, történelmietlen csacsogását külkereskedelemről és belkereskedelemről, történelemről, viharokról, imperialistákról és egy klozettkefe törött nyeléről, amely nem tudni miképpen került a tájékoztatás középpontjába. Hirtelen sajnálni kezdte, hogy keveset tud oroszul, így a mondatfoszlányokból képtelen összeállítani magának valami értelmes üzenetet. A ferde szemű üzbégeknek nem tűnt fel az ő tolakodó jelenléte, vagy ha feltűnt is, úgy tettek, mintha nem tűnt volna fel, ők tudják, hogy miért. Talán azt gondolták, hogy hivatalból van itt. Végül a véletlen sietett a segítségére. A pénztár mellett hevert egy nagy kád, az üzbégek oda sem hederítettek, ő azonban kihasználta az alkalmat, belefeküdt a kádba, s az üzbég turisták mind elvonultak mellette, és még csak oda sem pislantottak rá, de nyilván gondolták a magukét, azt, hogy bizonyára hivatalból feküdt be a kádba. Mindenesetre libasorban leléptek a színről, s akkor ő ügyesen és feltűnés nélkül átmanőverezte verejtékező testét az egyik oldalfolyosára, s a papír- és írószerrészleg
