Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]
827 mellett elhaladva, a tömeg egy újabb szembehaladó árama késztette kitérőre, így végül mégis meg kellett másznia a Himaláját, s éppen jókor érkezett meg a csúcsra, mert a tamburmajort végre kiszabadították a liftből. Szegény tam- burmajor sápadt volt, mint a törökméz, szédelgett és meg-megbicsaklott a térde. Hamarosan azonban feltűnt a színen egy másik skótszoknyás férfi, belekarolt a rettegéstől félig áléit tamburmajorba, és elvezette a hátsó kijárat felé, s ez kiváló alkalom volt a menekülésre, mert a tömeg utat nyitott nekik, s ő megint ozmozálhatott. Csak most vette észre, hogy a tamburmajor egy vastag dorongot szorongat a bal kezében, s mint vak ember a fehér botját, lengeti maga előtt. Ö úgy tett, mintha a szlovákul (és mint közben kiderült, magyarul és agolul is akcentus nélkül] beszélő skótszoknyás férfi és a tamburmajor kíséretéhez tartozna, és az ő csapásukon haladva, öt perc múlva kijutott az áruház rettenetes gyomrából. Megkerülte a két épületszárnyat és a Kijev-szállót, és megkönnyebbülten egy nagyot sóhajtott. A következő pillanatban ismerős hang ütötte meg a fülét. — A Grevillea robusta legkedvezőbb teleltető hőmérséklete tíz Celsius-fok. Odakapta a fejét, s igen, az ő Limfocitáját pillantotta meg nem is egészen öt lépésre. Limfocitája azonban nem látta meg őt, mert egy taxiba készült benyomulni, s a taxisofőr meggyőzésével volt éppen elfoglalva. — Nekem is kellene egy mobil növénytartó — mondta a bárdolt taxisofőr. — Szerzek magának. Bízza rám. — Hová lesz az út? — A Flórára, természetesen — mondta Del Toboso asszony. Az ő első gondolata az volt, hogy odamegy hozzá, de a másik gondolata még abban a pillanatban elűzte az elsőt. A másik gondolata ugyanis az volt, hogy semmi szín alatt nem megy oda hozzá, akkor inkább már csatlakozik a skótszoknyába öltözött híradósokhoz. A szomorú szemű fiú, akit éretlen tréfájával megbántott, s azóta csak Kéjgyilkosnak engedte szólítani magát, és az ő minden könyörgése, megbánása és gyöngéd szeretete ellenére sem volt hajlandó elárulni a valódi nevét, mégis úgy viselkedett vele, mint egy álomherceg. Délben meghívta ebédre, és a legdrágább, legízletesebb fogást rendelte neki. Ilyen csodálatos, gyöngéd és figyelmes fiúval még sosem találkozott. Ebéd után kiültek az étterem teraszára, hallgatták az arra járók zsongását, s őneki tetszett, hogy a szimpatikus fiú nem szeszes italt fogyaszt, hanem Colát. S míg lüktetett körülöttük a szombat déli jármű- és gyalogosforgalom, s szinte kipreparálva látta maga előtt a városközpont idegpályáit, lelkében valami eddig ismeretlen, csodálatos békesség, nyugalom és biztonságérzet áradt szét, s tudta, hogy ezt a nagyszerű érzést a fiú jelenlétének köszönheti. A fiú tekintetében egy percre sem aludt ki a vágy tüze, de óriási türelem zabolázta a szenvedélyét, s önuralmában több férfiasság volt, mint más fiúk gátlástalan tolakodásában vagy nagyképű hőzöngésében és magamutogatásában. Most értette meg, hogy apja, aki a széltől is óvta eddig, miért engedte el őt a fiúval első szóra. — Észrevetted, hogy a mi apáink mennyire kiégett és cinikus emberek? — kérdezte a fiú, s szigorúan pillantott körül a teraszon. — Egy kicsit igen. De azért nem szabad általánosítani. — Pedig szabad. Semmi sem szent előttük. Hazudoznak, alakoskodnak, eladnák a Krisztus sebeit is. — Az én apám csak nyárspolgár. — Mindnyájan azok — mondta ki az ítéletet felettük a húszévesek kérlel- hetetlenségével a szomorú szemű fiú. — Nekem sokat segít az apám. — Igen? És miben?
