Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]

822

— Mondtam már, kérlek, hogy ne szólíts Makucskának. Legalább itt ne.

— Jó, jó, de úgy örülök. Olyan nagy nap ez.

Hát még nekem, ha tudnád, gondolta, húsz év után újra itt, a szeretett Pozsonyban, s az állomás előtti téren a májusi napfény tündöklő ragyogásában kibontakozó látvány olyan élesen vésődött belé, hogy szinte megfájdult tőle a feje, s látta magát húsz évvel ezelőtt egy ugyanilyen tündöklő nyár eleji napon csomagokkal és utazótáskákkal megrakodva leszállni ezen a helyen a villamosról, hogy még egy búcsúpillantást vessen a városra, aztán örökre hátat fordítson neki. Mennyire nem érezte a súlyát a búcsúzásnak akkor, huszonhárom évesen, a friss orvosi diplomával a zsebében! Akkor csak az járt a fejében, hogy hála apja kiváló összeköttetéseinek, távoli szülővárosában remek állás várja, hogy a nők mind be fognak pisilni tőle, hogy végre a függetlenség és szabadság piramisának a csúcsára hágott fel, ahonnan tiszta már a kilátás és a legnagyobb távolságok is bejárhatók. Végül is semmi oka nem volt panaszra. Húsz év alatt elérte, amit emberi erővel vidéken elérni lehet. A városi kórház főorvosa lett, s háziorvosa az olyan helyi nagyságoknak, mint Orlov és Sap- loncai, akiknek a parancsára még a református templom tornyán büszkélkedő vaskakas is kénytelen lenne elkukorékolni magét. Mire fel ez a nagy érzelmes- ség akkor! Húsz év alatt egyetlenegyszer sem tapasztalta, hogy ifjúságának ez a fővárossá kiglancolt színtere beleégette volna képét az emlékezetébe, húsz év alatt még csak egy könnyű náthányi, láztalan nosztalgia sem környékezte meg, most pedig a város felé vivő fasor harsányzöld hajnali üdeségének láttán úgy öntötte el a forróság, mint amikor tizenkilenc éves korában először szólította meg egy lotyó a Carltonban, hogy az ő ágyának oltárán áldozza fel szüzességét. Itt most minden egy kicsit másképp van, mondta kimérten a türelmetlen Ötödik Szimfóniának, az ő Dulcineájának. A villamosmegállók helyén taxiállomás, s a villamosok végállomása egy kicsit odébb, az utca szintje alá süllyesztve, s a hét vonal helyett tizennégy. A 2-es villamos újabban kikerülte a belvárost, így aztán jó időbe telt, amíg tájékozódni tudott, és rájött, hogy nem abba az irányba haladnak, ahol a kaktusz virágzik.A virágvölgyi templom előtt leszálltak, és a Metropol kávéház felé vették az útjukat, hogy hamarosan a szombat délelőtti nyüzsgés és sokadalom húsdarálójában találják magukat — mintha valami fiestára készülne a város, vagy a pápa ereszkedett volna alá angyalszárnyakon.

Micsoda véletlen, szegény apa hogy megörült! Jön szembe az utcán a sok nép, mindenki egymás sarkára tapos, apa szédül, anya megkukult, apa izzad, anya aggódik, mert fut a harisnyáján a szem, minden olyan közönséges és fantázia nélküli, és akkor megtörténik a csoda. Kis csoda talán, de milliárdnyi véletlennek milliárdnyi véletlennel való sok milliárdnyi kombinációjából bukkan fel, mint vulkanikus nyomásra egy kis ismeretlen sziget a tenger közepén, amely rajta sincs még a térképeken. A nagy találkozás. Egy férfi elordítja magát, s a nevén szólítja apát, s apa elordítja magát, és nevén szólítja a férfit, s egymás nyakába ömlenek és egymás lapockáját veregetik, és a gyalogosforgalom, mint karmesteri pálca intésére, megtorpan egy pillanatra, s még aki vadidegen is, érzi a pillanat rendkívüliségét. A meghatottság mint hamisítatlan májusi orgonaillat lebben szét a kipufogó gázoktól büdös utca levegőjében. Nem kétséges, hogy itt történt valami. Helyszín és időpont olyan metszéspontján, amely már csodának tekinthető, a kiismerhetetlen élet, a végtelen lehetőségek hatalmas diadalának a köznapi szürkeség fölött.

— Gyere, üljünk be a Metropolba, és igyunk meg egy sört, mint régen.

Del Toboso asszonyt és Flórát föl kellett világosítania, hogy ez a szikár, kajla orrú, pápaszemes férfi, aki deresedő halántéka ellenére is fiatalosabb külsejű, mint ő, tulajdonképpen egyidős vele, és az évfolyamtársa volt az orvosi karon.