Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)

754

„kilencek” csoportosulása, hasonlóan más hazai magyar költőnemzedékekhez, az azóta eltelt évek folyamán szinte teljesen szét- rázódott. A népes csoportból többen lemorzsolódtak, vannak, akik ma már egyáltalán nem publikálnak verseket, ketten közülük áttelepültek Magyarországra, sőt van, aki már nincs az élők sorában.

Kulcsár Ferenc több műfajú alkotó. Az említett versköteteken kívül ismertek és népszerűek gyermekversei. Emlékezetes volt például a Dióhintó (1981) című gyermekverskötete, olvasmányos továbbá szülőföldje régi meséinek, regéinek, mondáinak és hiedelmeinek feldolgozása A kí- gyókő (1984) című kötetben, vagy éppen a cseh szerzőpáros, B. Ríha—J. Kalousek gyermekek számára írt művének autentikus fordítása is figyelmet érdemlő teljesítmény, hogy csak néhányat említsek ...

Legújabb verskötete, A felkiáltófeles ember, valami újnak a nyitánya, pontosabban valami megújulásnak, innovációnak a kezdete, ami nem más, mint az életmű szuverén, de mégis az előzőeknél többet akaró, többet tudó és messzebb látó folytatása. A kötet címe szimbolikus jelentésével az 1972-ben, alkotóereje teljében elhunyt csehszlovákiai magyar festőre és grafikusra, Szabó Gyulára utal. (Magyarázatként jegyzem meg: az ő kézjegye, aláírása, szignója festményein, metszetein és más alkotásain a felkiáltójel, pontosabban vezetékneve utolsó vokálisának, az ó-nak felkiáltójellé való egyfajta átírása, átformálása.) Az újszerűség megnyilvánulása az is, hogy a kötetben kimondottan hosz- szú szövegek és montázsok kaptak helyet — így az elemzésnél és értelmezésnél mindössze hat versszövegről beszélhetünk.

A kötetet Tompa Mihály ismeretlen költői levele nyitja, melynek alcíméből lesz világossá, hogy a költő összegyűjtött leveleiből megírt szövegmontázsról van szó. A keletkezési hely és idő (Hanva, 1856. július 11.) ismeretében következtethetünk sok fontos háttérmozzanatra, amely nem mellékes a költemény értelmezésekor. Irodalomtörténeti szempontból Világostól a kiegyezés koráig (1849—1867) tartó időszakra, az önkényuralom éveire utal ez a valójában fiktív levél, azokra az évekre, amelyeket a magyar történelemben a nemzeti bánat korszakának is szokás emlegetni, holott a mindikább elharapódzó léhaság, a kozmopolitizmus, a nemzetietlen szokások, Bécs ízlésének, divatjának és egyúttal nyelvének, a német nyelvnek utánzása ellentmondott mindannak, amit a

szabadságharc jelentett néhány évvel azelőtt. A kor fájdalma ekkor még nem a dezillúzióból, hanem a feltépett sebekből származik. Tompa úgyszólván az egyetlen magyar költő ekkor, akinél az ötvenes évek nemzeti eszmét szolgáló költészete a kor kényszerére kialakult burkoltságon, közvetettségen áttörve, egyenes és bátor célzatú, patrióta lírává fejlődik. Jóné- hány megnyilvánulásában és egészében is Kulcsár Ferenc kötete is — Tompa fiktív leveléhez hasonlóan — egyfajta határozott, elkötelezett célnak van szentelve, s ilyen értelemben a 19. századi nagy magyar allegorikus költő képzeletbeli levele a versszövegek élén szimbolikus értékkel bír.

Milyen problémák és ihletbázisok késztetik a költőt napjainkban versírásra? Az Óriás arany-orgona című szöveget anya- nyelv-versnek nevezném, A felkiáltófeles embert és az Ezeregyéjszakát művészversnek, a teremtés sajátos értelmezésének, a Látogatók címűt az alkotás, a gond és a szabadság versének, a Bizarr beszéd testünk metaforáiról címűt pedig a háború- ellenessség versének. De nézzük sorban az egyes szövegeketl Az Óriás arany-orgona pátosszal kezdődik, ami a szöveg további részeiben (felkiáltások és fohászok formájában) többször visszatér, más költő versének részeivel keveredve, szinte imaszerű hangvétellel, biblikus ősi képekkel folytatódva, hogy teljes líraiságba, ünnepélyes pillanatokat jelentő helyzetbe, szertartásosságba torkolljon: „Ö, anyanyelvi Cserben minket soha nem hagyó..„ó, anyanyelv, óriás anyaméh, végső menedék!”, „Anyanyelv, te törékeny, mégis kemény lélek! V Végtelen célom és öncélom, akár az élet!”, „Édes hazám légy, vérrögös, vén világ”, „Légy otthonom, föld!”, „Mert bőség van az anyanyelv ősóceán- mélyén!” és így tovább. Maga a téma, az ihletforrás igényli, sőt determinálja a sajátos hangulatot — atmoszférát teremt és a vallomásos költői kifejezést feltételezi. A lírikus elsődleges joga és kötelessége, hogy valljon anyanyelve iránti érzéséről, féltését, aggódását karakteres formába öltse: „Sebzetten verdes anyanyelv-mada- runk”, „szívetekben didereg az anyanyelv- madár! / Engedjétek a fényre, szabad röptére vár.” Az otthon, a haza, a föld (anyaföld) felmerülő képei társulnak az anyanyelv és a felnevelő anya emlékéhez, s csak a legegyszerűbb beszéd és legprimé- rebb, de mégis a teljes szeretet érzésének költői hangján szólalhatnak meg hitele-