Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
691 el Pálóczinak. Már éppen sajnálni kezdte volna, és azon törte a fejét, miképpen segíthetne rajta, amikor Pálóczi fölpattant a székről, s megragadta a karját, de olyan erővel, hogy másnapra kék foltok maradtak a bőrén. — Gyere velem! — Éjszaka kettőkor, hálóingben? — Le akarok feküdni veled. S közben valami kedves, kisfiús kajánság csillogott Pálóczi szemében, Csilla azt hitte, menten elveszti a józan eszét. De összeszedte a bátorságát, s valósággal letépte magáról Pálóczi mancsát. — Beteg vagy? A kedves kajánság azonnal eltűnt Pálóczi szeméből, s Pálóczi elgondolkodva, vagy inkább elbambulva állt most előtte, mint aki napok óta nem aludt már, s ereje fogytán éppen összeesni készülne. — Felejtsd el — suttogta. Csilla megigazította hálóinge összegyűrt ujját, és kidobta Pálóczit. — Szedd össze magad — mondta neki az ajtóból. — És aludd ki magad. Pálóczi nem árulta el neki, hogy az éjszaka második fele számára nem az alvás, hanem a meditálás és az öngyötrés ideje. Szerencsés napokon már este nyoicra-kilencre leitta magát, s már aludt is, mintha éterrel átitatott zsebkendőt gyömöszöltek volna az orrába. Mély álmából rendszerint éjfél után, de legkésőbb fél háromkor fölébredt, s utána éberen hánykodódott az ágyában hajnalig, s mély bizalmatlanságot érzett a jövője iránt, amely, nem volt kétséges, valamely bűzlő csatorna lejáratához vezet, s ha nem égett volna benne az önszeretetnek egy kis fáklyája, elébe ment volna a biztos pusztulásnak. Az éjszaka második felének ezekben a kísérteties óráiban olyan emlékfoszlányok szabadultak fel a tudatában, amelyek sötétnek, sivárnak és kilátástalannak tüntették fel örökre elmúlt ifjúkorának a zónáit is, s ilyenkor nem kívánta vissza a fiatalságát, nem szépítette meg és nem aranyozta be utólag, noha ez érthető és megbocsátható lett volna, hanem inkább leleplezni igyekezett az ilyen emlékeknek a mesterkélt báját és rafinált hazugságait. Rajzottak benne az emlékek, amelyeket mintha valami pókfonál kapcsolt volna össze a mával, egy vékonyka, de elszakíthatatlan fonál, amelyen bármikor felkapaszkodhatnak a mélytudatából, hogy meggyötörjék, és mindenféle kellemetlen tanulságok levonására kényszerítsék. Általános iskolás korában egyszer testnevelésórán szóváltása támadt az egyik agresszív, bandavezér osztálytársával, aki se erősebb, se eszesebb nem volt nála, legföljebb alattomosabb, s amikor az osztálytársa pofon ütötte, ő nem merte visszaütni. Akkori gyávasága most sokkal élesebb fájdalmat okozott neki, mert belátta, hogy ma sem merne visszaütni, s ez abnormális dolog. Azt juttatta az eszébe, hogy Ákos árulását sem képes megtorolni, hanem ehelyett inkább kikerülni próbálja a konfliktusokat, még akkor is, ha annak már semmi értelme, ha az égvilágon semmi vesztenivalója nincs. Gyávaságáért a felelősséget eleinte megpróbálta a szülei nyakába varrni, de hamarosan rájött, hogy csakis magát hibáztatja, vagy inkább azt az atmoszférát, amelyben folyamatosan azt éreztették vele, hogy minden pillanatban veszélyek leselkednek rá, s hogy a boldogság törékeny állapot, amely egyetlen hibás mozdulatra szilánkokra esik szét. Esti alkoholadagja maradék kábulatával a fejében, a szégyenérzettől vacogva legszívesebben ököllel az arcába sújtott volna, lábával a bordái közé rúgott volna annak a nyamvadt, vézna, beszari és félszeg fiúnak, aki hagyta, hogy megpofozzák a futballpályán, akinek lázadásra, a szorongásai kifordítására, a világ szembeköpésére sohasem telt az erejéből, akit nem háborított fel, hogy az apja lehetne gazdag vagy kiváltságos ember is, akivel beutazhatná a világot, s akitől joga lett volna egy kicsivel több szere- tetet kapnia, hanem ehelyett mindig meglapult a fal mellett, egészen addig,
