Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
688 fordítva. Amikor az apja a gumibelsőt kicserélte a hátsó keréken, egy pillanatig egyedül hagyta őt az udvaron. Ö pedig, csak játékból, talán unalmában, megforgatta a kereket, s hirtelen valami egészen különös érzés kerítette hatalmába, az egész játékos-gyerekes művelet funkciótlanságán érzett perverz gyönyöré és borzongásé, a pontos és értelmetlen egy helyben forgásé, ahogy a kerék szédületes sebességgel a semmit kavarja fel. Az egész olyan volt, mint egy őrült ember összefüggéstelen monológja. — Letagadhatatlan, hogy a majmoktól származunk — mondta Lakatosnak szilveszter éjjelén, s az Isten a megmondhatója, provokálni akarta-e Lakatost, vagy csupán hangosan gondolkodott. Mindenesetre gondolkodhatott hangosan, ő volt otthon, Lakatosék és Csilláék az ő vendégei voltak, s Pálóczit dühítette, hogy nem értik egymást, hiszen ő azért hívta meg ezt a társaságot, hogy együtt leszopják magukat, s nem azért, hogy ezek most testületileg sajnálják őt, meg vigasztalják, meg dicsekedjenek, meg siránkozzanak, meg el legyenek telve magukkal. Borzalmasan unatkozott, de nem tehetett semmit, ha már meghívta áket, el kellett viselnie ezt a néhány embert, akik együtt és külön-külön is mind igen szeretetreméltóak voltak, és fölszabadultan fecsegtek, vicceket mondtak, és kétségkívül jól érezték magukat, és már mindnyájan túl voltak a nagy szenvedélyeken és ambíciókon, már nem ábrándoztak, nem kergettek illúziókat, kockázatos vállalkozásokba nem fogtak bele, s mind egészségesek, józanok és realisták voltak, és a haláluk napjára sem gondoltak, mert éppen csak gyökeret eresztettek a létben, és még mindnyájuk előtt ígéretes karrier állt. Ezért Pálóczi egyáltalán nem érezte jól magát közöttük, ő nem volt realista, nem volt egészséges, nem voltak nagy ambíciói, ellenben félt a haláltól, illúziókat kergetett, s az Olga iránti szenvedélye hullámai magasabbra csaptak, mint bármikor korábban. Lakatos nem kételkedett benne, hogy a majmoktól származunk, de azért egy kis bodor felhő jelent meg a tekintetében, amikor megkérdezte Pálóczitól: — Ez most miről jutott az eszedbe? — Rólad — mondta Pálóczi szenvtelen hangon. Kitört a röhögés, Lakatos elvörösödött, de Szilveszter éjjele volt, s nem illett komolyan venni, amit minden más alkalommal a legkomolyabban kellett volna venni, hanem énekelni illett, zenebonát csapni, pezsgőt bontani és hülyéskedni, éjfélkor elénekelni a Himnuszt, aztán táncolni, berúgni, mint a segg, elájulni a részegségtől vagy nem elájulni, s Pálóczi emlékezett még rá, hogy egyszer csak félrehúzták az asztalokat és székeket, bekapcsolták a magnót, és ez a négy felnőtt ember ott rángatózott valami iszonyatos zene iszonyatos ritmusára az orra előtt, és Csilla kétszer is felkérte őt táncolni, de ő nem mert felállni, mert olyan részeg volt, hogy azon nyomban elvágódott volna, s emlékezett arra, hogy amikor a pezsgőt elkezdték vodkával keverni, visítva röhögtek, aztán nem emlékezett többé semmire, s fogalma sem volt róla, hogy az eszméletét vesztette-e el, vagy elaludt csupán. Rettenetesen kezdődött el az új év, de nem a szédülés, nem a hánytató másnaposság, nem az a durva, vastag pokróc, amivel mintha a koponyáját bélelték volna ki belülről, s nem az emlékfoszlányok vagy az álmai foszlányai, mindezt máskor is megélte már, sokszor megélte, a húszperces zuhanyozást reggelente, hogy az iskolába érve ne remegjen a keze, ne rogyadozzon a térde, és a krétát ne ejtse ki a kezéből, ha a táblára ír... Ezt mind megszokta. Hanem a rend! Az a gyászos rend, ami a konyhában, a nappaliban, a fürdőszobában, amikor délben vagy kora délután hazaért (a karórája reggel negyed tízkor megállt), bávatag, kába, minden épkézláb gondolat és érzelem iránt eltompult nyomorúságos lényét a tulajdon lakásában fogadta! Ez a tökéletes rend és tisztaság szíven ütötte. Erős kétség fogta el, vajon ezt a szilveszteri dorbézolást
