Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
681 és értékrendjével. Az öntudatosodásnak, majd beilleszkedésnek egyik legfontosabb állomása ez. Másfelől a normák érvényességének és erejének a szakítópróbája is. Aki egyszer rájött arra, hogy a közmegegyezés normái erősebbek mindenféle különcködésnél és hóbortnál, az, ha elég értelmes és egészséges, rá fog jönni, hogy külön utakon érvényesülni egy társadalomban — akármilyen társadalomban — hiú ábránd. Az én szigorú magánvéleményem az, hogy a lázadást, az egyénieskedést egy fokig inkább bátorítani kellene, mint azonmód megtorolni. Ebben egyetértünk, ugyebár? — Feltétlenül — mondta Pálóczi. — Igazán örülök. De ennek a lánynak az esetében, aki olyan kellemetlen helyzetbe hozta önt, kedves barátom, másról van szó. Nem lázadásról, az biztos. Tegyük fel, hogy ez a lány, aki önt eléggé el nem ítélhető módon megrágalmazta, és aki egy rövid időre az én tisztánlátásomat is megzavarta, valóban megkörnyékezte önt. így volt, vagy nem? — Én másképpen fogalmaznék. — Tehát ön kezdeményezte ezt a viszonyt? — Semmi esetre sem — mondta Pálóczi. — Ennek örülök. Netán szerelmes volt ebbe a tanítványába? — Dehogyis... De talán ő volt szerelmes belém. A csausz nagyot nevetett. Már nem Pálóczi háta mögül szónokolt, hanem újra elfoglalta helyét az asztal mögött, abban a vizsgálóbírói pózban, amely Páló- czinak oly ellenszenves volt. — Nézze, az ilyen szerelmek többnyire plátói szerelmek maradnak, az ilyen szerelmekből nem lesz viszony. Ha mégis, akkor nagy baj van. Tegyük fel, hogy ez a tanítványunk nemcsak megkörnyékezte önt, hanem ahogy eleinte állította, ágyba is bújt önnel — már elnézést a kissé hevenyészett fogalmazásért. Meglehet, hogy ön, kedves kollégám, konzervatív embernek fog tartani, ám én úgy gondolom, hogy az ilyesmi nem normális dolog. Deviancia. Nimfománia. Vagy valami más. Tekintettel már csak az önök közötti kor különbségre is, főleg, ha a lány oldaláról nézem a dolgot. Pálóczi bátortalanul félbeszakította az igazgatót. — Nem ez lett volna az első eset. — Bravó! — csapott az asztalra a csausz. — Örülök, hogy feltételes módban nyilatkozik. Persze hogy nem lett volna az első ilyen eset. De a deviancia attól még deviancia marad, nemde? Pálóczi most adós maradt a felelettel. — Jó, jó — mondta a csausz —, nyugodjon meg, ez nem kihallgatás, hanem baráti beszélgetés. Tegyük fel, hogy nem történt önök között semmi, s nekem meggyőződésem, hogy így van. Vagyis ez a mi kis tanítványunk hazudott. Becsapta önt, becsapta a szüleit, becsapott engem, rossz hírét keltette önnek is, a mi iskolánknak is. Vagyis notórius hazudozó, aki ráadásul nem is szorult helyzetében, hanem minden különösebb ok nélkül hazudik. Az ilyesmi talán nem deviancia? — Bocsánat — mondta Pálóczi —, de hát visszavonta azt, hogy viszonya volt velem? — Hát persze hogy visszavonta! Engem nem lehet olyan könnyen átejteni. Többször is beszéltem vele, alaposan megvizsgáltam az ügyet... A végén ez a kis démon mindent kénytelen volt bevallani. Meleg futott át Pálóczi testén, és érezte, hogy megremeg a keze. — Kénytelen? ... Ezt hogy érti, igazgató úr? — Ügy, hogy nekem nem lehet összevissza hazudozni. Én a veséjébe látok mindenkinek. Még önnek is, kedves barátom. — Kényszerítette ön, hogy visszavonja, amit először állított?
