Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
682 A csausz újra elnevette magát. — Kényszerítettem? Ugyan már! Csak alaposan kikérdeztem. — És engem mért nem kérdezett ki? Az igazgatót aligha érte felkészületlenül ez a fontos (talán legfontosabb) kérdés, s az arcáról megelégedést lehetett leolvasni, miközben kihúzta az íróasztal fiókját, és egy csomag mentolos cukorkát vett elő. Beszélgetésük végkifejletének ez a szándékos késleltetése Pálóczit még inkább meggyőzte arról, amit az idegeiben jó néhány perce sejtett már: a csausz nem eszmecserére hívta, hanem töprengéseinek a végeredményét akarta közölni vele. Ö maga nem nyúlt a cukorkához, csak odapöccintette a csomagot Pálóczi orra elé. Arra gondolhatott, hogy Pálóczi most nagyon rágyújtana, de ő nem tűri a cigarettafüstöt. Pálóczi azonban nem nyúlt a csomaghoz. Nem akarta elengedni magát, s a már amúgy is gyanúsan familiáris légkört, amely ezen a délelőttön és ebben a szobában körülvette, kezdte az elviselhetetlenségig korrumpálónak érezni. A csausz elérkezettnek látta a pillanatot, hogy előjöjjön a farbával. Azt mondta: — Hiszen én önről mindent tudok, kedves barátom. Ismerem, mint a tenyeremet. Ön tiszta képlet. Tiszta, világos és áttekinthető, mint egy térkép... Fiatal kollégáival ellentétben az ön ambíciói olyan szerények, hogy ez a mi nyugtalan korunkban már-már tiszteletreméltó... Akik az ön korosztályából ide kerültek tanítani, mind zavaros fejű, infantilis emberek, s bennünket, idősebb kollégákat egy kanál vízben megfojtanának, pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandók az ő zavaros elképzeléseiket és nevelési módszereiket készpénznek venni. Mind elfeledkeznek arról, hogy az iskola nem kísérleti telep, s az iskola diákjai nem fehér egerek, hanem szocialista társadalmunk jövő nemzedéke, amelyet nem anarchiára és devianciára, hanem kötelességtudásra, engedelmességre és társadalmi munkamegosztásba való beilleszkedésre kell nevelnünk . . . ön, hál’ istennek, más ember. Tudja, hogy van hivatása, és nem a világot akarja megváltani, amely úgyis megválthatatlan, mert az ember sem változtatható meg, legföljebb nevelhető, türelemmel, s ha nem megy, keményebb eszközökkel... Én önt, amióta csak ismerem, kiváló embernek és pedagógusnak tartom, aki az iskola falain kívül is példásan teljesítette állampolgári kötelességeit, s a családi élete is rendezett volt... Hogy most a magánélete válságba jutott, az sem az ön hibájából történt. Én felelősséget érzek az ön sorsa iránt, és nagyon sajnáltam volna, ha egy ilyen kiváló ember, mint ön, elcsúszik egy banánhéjon... Mi nagyon hasonlóan gondolkodunk és érzünk, még ha sok évvel fiatalabb is nálam és tapasztalatlanabb. Mind a ketten irtózunk a zavaros helyzetektől és a zavaros fejű emberektől, akik a zavaros helyzeteket okozzák. Mind a ketten tisztességesen és becsületesen akarunk élni, és irtózunk mindentől, ami az ember, a gyenge ember (!) személyiségét elüszkösíti, szétbomlasztja és végső soron elpusztítja, s mind a ketten egy olyan rendről álmodunk, amelyben, hogy úgy mondjam, nincsenek titkok és nincsenek átvilágíthatatlan zegzugok, amelyben minden tiszta, áttetsző és áttekinthető, mint egy kristály ... Ezért én felajánlom önnek, hogy a jövő héten térjen vissza hozzánk, és folytassa a hivatása gyakorlását ott, ahol néhány hónappal ezelőtt abbahagyta... A tanítványa, aki ilyen kellemetlen helyzetbe hozta önt, már nincs a mi iskolánkban. Az én barátságom Pálóczival akkortájt mélyült el, amikor Ákos már úton- útfélen csalta a feleségét, s Pálóczi már nem tudott úgy kitárulkozni előtte, mint hajdanán, abban a vidéki szállodában. Barátkozása velem nem volt ilyen önfeledt, és én is tartózkodóbb voltam, mint Ákos. A mi barátságunknak nem voltak kaptatói, de meredek lejtői sem. Az egészhez hosszú idő kellett, s a távolság is hosszabb volt — mint amikor csak véletlenül emelkedik az ember
