Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
HOLNAP 661 ismered faludat. Tudod, ha magára marad, nem lesz ereje, érzéke, tudása hozzá hogy a milliónyi, állandóan ismétlődő behatás mindent próbára tévő nyomása alatt meg tudja őrizni magamagát: értékeit, ismérveit, jellegét, érzéseit. Reményeit, bátorságát, tartását. Hogy változzon, de méltósággal, nem elszakadva önmagától. Féltésed tapasztalatokon alapul: ez a falu az elsők között vetette le népviseletét. Következne hite, nyelve, magatartása? Ide hiába jöttek népdalgyűjtők, régi népszokásokat keresők: ennek a falunak valahogy mindig ahhoz volt igazán érzéke, hogy elhagyja értékeit, s bámulatos buzgósággal adoptálja helyébe az értéktelent, a művit, a bóvlit. Te is hibás vagy, belátod. Tudnod kellett volna: ami otthon marad, nincs biztonságban. Egyszer azután hiába kerested apád katonaládáját is. — Hogyisne — mondta a nénéd, amikor számonkérted rajta —, tudod, mennyi írás volt abban? Még a háború előttről is, Horthy-képes! Vártam volna meg, hogy becsukjanak érte? Mérgesen fordultál ki a szobából, de beláttad, nénéd indítékai egy másik — korlátolt és deformált? — koordináta-rendszerben ugyanolyan érvénnyel bírnék, mint a tieid a sajátodban, s érveid üres habgolyóként pattannának vissza a realitásfalról, amelyet a falu néhány avítt története emelt nénédben ama földhözragadt érvényesség igazolására. Elfáradsz a vadul örvénylő emlékektől, s arra gondolsz, te sem vagy kivétel ezen a tájon, lám, te is hajlamos vagy áligazságok gyártására, a pillanat kérdéseit áthidaló makaróniblöffök elfogadására. Mostani hangulatod azonban mégis különbözik az átlagostól: a „majd csak lesz valahogy" szavanna-logikája ma nem ér hozzád. Anyád reménykedő-szép arcára gondolsz. — Befulladt a ficsúr, a folyóba fulladt a ficsúr — mondta neki egy szép reggel a hórihorgas útkaparó, amikor, mint rendesen, bejött hozzátok egy pohárka borra, sornyi beszélgetésre. — Úgy bizony, Margitka, ahogy mondom, befulladt az istenadta. Csupa csont-bőr ember volt ez az útkaparó, napszítta arcát mély barázdák rovátkolták, vékony lábain lötyögött az agyonmosott, foltos nadrág. Reggelenként megállt a köves főút szélén egy-egy nagyobb gödör mellett, szerszámjának hosszú nyelére támaszkodva megállította az embereket, mindenkit kikérdezett új hírek felől, nem csoda, hogy ő volt a legtájékozottabb ember a faluban. A híreket azután egy-egy pohár borért, féldeci pálinkáért adta tovább. Most is elsőnek hozta az újságot, vízbe fulladt, mondta, a régi híd pilléreinél fogták ki alig fél órával azután, hogy a vízbe ugrott. Anyád elsápadt a hírre, remegés futott rajta végig, valami hasonló döntés előtt állt akkor maga is, mint te most. Pohár víz után fordult, a lábaiból elszállt az erő, s ezt nem tudta, hiába próbálta meg eltitkolni a kaparó előtt. Az pedig, érezve a hatást, egyre inkább belelendült a beszédbe, szavaival gúzsba kötötte anyádat. A ficsúr maga negyven év körüli lehetett, hetyke, vékony bajusszal, sima, olajozott, éjfekete hajjal, mindezek mellé — ismertetőül? — jókora elálló fülekkel. Pestről jött, szaladt szét a hír, tehetségeket kutat, mondta akkor a kaparó is, aki — mint említettük — jólértesült ember volt. A lányainkat jött kipécézni, mondták a falusiak, de rosszul számított, mi majd rajta tartjuk a szemünket. A ficsúr fekete, csillogó autón jött a faluba, szivart szívott, és fekete kalapja
