Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
662 HOLNAP alól nagyvilági kivagyisággal tekintett mindenkire. Ezért kapta a visszavágásra mindig kész falutól már az első nap estéjén a „ficsúr” nevet. A felusiak ünneplőben voltak éppen, amikor vasárnap délután megjelent közöttük. Jószerivel akkor láttak először közelről autót. A pöfögő fekete masina nyomában porfelhő úszott a rosszul kikövezett úton, bukdácsolt az autó a foghíjas kőburkolaton, jobbra-balra billegett, míg végül nagyot horkanva megállt a harangláb mellett. A ficsűr nem vesztegette az időt, magához hívatta a kisbírót, pénzt adott neki — papírpénzt! — és kidoboltatta: aki tehetséget érez magában, jöjjön azonnal a harangláb elé, meghallgatásra. A falu értetlenül állt a szokatlan jelenség előtt, az emberek folytatták vasárnap délutáni elfoglaltságukat. Meghallgatásra egy lélek sem jelentkezett. A ficsúr nem adta föl a próbálkozást, megkérdezte, melyik házban lakik a helyi kántortanító, és elment hozzá. A tanító úr — nagy bajuszú, sovány, csendes szavú, hajlott hátú ember — a kellő tisztelettel fogadta őt, székkel kínálta. Sokáig beszélgettek, aminek az lett az eredménye, hogy a következő héten a tanító úr sorra ellátogatott a tehetségesebb fiatalok szüleihez rábeszélni őket, engedjék el a lányukat, fiukat meghallgatásra. Nem volt könnyű dolga: Balia Sándor, a nagyharagú gazdaember, meghallva az egyetlen lányának címzett szíves invitálást, olyan vehemenciával förmedt szegény tanítóra, hogy az, mondandóját be sem fejezve, jobbnak látta futva megtenni a kapuig vezető utat. Hanem a dolognak mégis lett valami sikere: amikor a következő vasárnap újra megjelent a ficsúr, és ismét doboltatott, mégiscsak megjelent a haranglábnál néhány ember. A ficsúr székeket hozatott, leültette az érdeklődőket, rutinos beszédet vágót ki a kormányzó úr jóindulatáról és a tehetségkutató alapítvány nagyszerűségéről, a színházi és rádiós fellépési lehetőségekről, aztán minden érdeklődőnek világhírnevet ígérve megkezdte a meghallgatást. Az embereknek kóválygott a fejük a számos, addig nem hallott fogalomtól, s midőn a ficsúr Karády Katalint kezdte el emlegetni, úgy felcsillant a fiatalok szeme, mint az öreg kaparóé szokott alkoholmámorban. Közelebb húzták a székeiket. Egyszeriben énekelni kezdett az is, aki addig prózára sem volt fogható, a ficsúr meg csak hallgatta őket fejét a tenyerébe hajtva, szorgalmasan jegyezve a vállalkozók nevét, címét, életkorát, mígnem egyszer fel nem csillant a szeme. Közelebb hajolt a széken, és mereven nézett a fekete hajú, éjfekete szemű fiatal lány arcába. — Ez az, Margitka — mondta neki lelkesen —, ez az, amire vártam, maga úgy énekel, mint egy pacsirta. Magának Pesten a helye, hallja, nem ebben az Isten háta mögötti faluban. Elviszem magammal, Margitka, énekesnőt csinálok magából, meglátja, egy hónap múlva a maga fényképe lesz kiragasztva Pesten minden sarkon, ezt garantálom, Margitka. Ne gondolkodjon, ne rázza a fejét, Margitka, ne mondjon nemet, magának ilyen hanggal nem szabad elásnia magát, megyek, és megbeszélem a szüleivel, melyik házban laknak, Margitka, máris elmegyek magukhoz, ne féljen egyet sem, megbeszélem a papájával, bízza csak rám a dolgot, majd én mindent elintézek, maga csak énekeljen, Margitka, csiszolja, iskolázza a hangját, hisz magára a színház meg a rádió vár, úgy bizony, Margitka, lemezfelvételek, ne féljen, csak énekeljen, csők daloljon és higgyen nekem... — ... vízbe fulladt, ahogy mondom — ismételte mondókáját sokadszor is az útkaparó, a negyedik pohár bor után. — Melege lehetett a ficsúrnak, úgy
