Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Hogya György: Az irodalom szíve (elbeszélés)
654 HOLNAP kerül sor. Ez az ember már akkor sem térhetne vissza és akkor sem írhatna levelet a pasának, ha szándékában állna. Nem beszélve arról, hogy ilyesmit nem is forgat a fejében. — Ezt honnan veszed? — kérdezte a másik kissé engesztelődve. — Onnan, hogy már írt egy levelet. Hiába, ezek az íróemberek nem képesek meghazudtolni magukat. Csak ki-kibukkan belőlük egy iromány! — Sóhajtott. — Na és mit írt? — ragadta meg barátja kezét a defterdár. — Mindenféle zagyvaságot, efendi. Szóra sem érdemes. Olyan bolondságokat, amilyeneket valóban csak íróember írhat. Hogy elege van mindenből, a pasa dicsőítéséből meg a te csalásaidból, sőt akkora ostobaságot is állít ez a gyaur kutya, hogy birodalmunk összeomlás előtt áll. Nevetséges és ostoba elgondolás. Ez az ember már sehol sem érezheti magát biztonságban. — Csak a magyarok között. Az efendi mérlegelt egy pillanatig, majd kelletlenül rábólintott: — Igen, csak ott. Képzeld el, még azt is írta — mondom, hogy bolond! —, úgy érzi, testvére annak a szemét népségnek, és mintha most találta volna meg az igazi rokonait. Ez a keletről ideszegődött jöttment! Máig sem értem, mint tudta így félrevezetni a pasát. — Szóval ezért nem öletted meg. — Ezért. Egy ideig elgondolkozva hessegették a párafelhőket, majd a defterdár törte meg a csendet: — Te érted ezt, barátom? — Ki érthetné meg a világ dolgait Allahon kívül? — Na és az a levél — kérdezte a defterdár — nálad van? — Igen, persze — felelte a barátja. Figyelmét elkerülte a defterdár szemének csillogása. Nem tudhatta, hogy az öltöző félhomályában egy izmos fekete férfi szórakozottan játszik egy vékony selyemzsinórral. ül Az ismert író egyre rosszabbul aludt. Rosszakat álmodott, és rengeteget gyötrődött. Eleinte ivással próbált segíteni magán, de rá kellett jönnie, hogy nem ez a megoldás. Aznap sem tudott elaludni. Éjfél után ébredt fel, felesége mélyen aludt. Felült az ágyában, és úgy döntött, hogy olvasni fog. Szerette volna a szövetségbeli ellenfeleivel folytatott vitát elfeledni, kiűzni a fejéből. Fejét a falnak támasztotta, majd két tenyerével erősen megdörzsölte az arcát. Ettől mindig olyan érzése lett, mintha máris tett volna valamit az előtte álló feladat megoldásáért. Mielőtt kézbe vette volna az éjjeliszekrényen heverő kéziratot, megpróbálta felidézni annak a fiúnak az arcát, aki megkérte, mondjon véleményt az írásairól. Egy pinceklubban — ahol előadást tartott — a szünetben, a bárpult mellett lépett hozzá. Vékony barna fiú, egyik szemöldöke felett sebhelyszerű mélyedés. Talán veleszületett jegy, de az is lehet, hogy verekedés vagy verés nyoma. Különben teljesen mindegy, ha jól ír — gondolta. Az utóbbi időben annyi szemetet kellett elolvasnia, hogy szívből örült volna egy jobb írásnak. Ekkor figyelt fel azokra a halk dobbanásokra, amelyek alig észrevehetően jelentkeztek, mégis olyan természetesnek vette őket, mint a légzését. Nem a saját szíve dobbanásai voltak, mert a pulzusát mérve meg kellett álla-
