Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Hogya György: Az irodalom szíve (elbeszélés)
HOLNAP 653 el a történteket, és kérte, magyarázná el neki, mit jelentenek a Mester szavai. — Pedig nagyon egyszerű, fiam — felelte az apja. — Nézz körül. A császár itt is utolért bennünket... S valóban. A város nyüzsgött a kínai katonáktól, csak a fiú eddig nem vette észre őket. Rongyosak voltak, ám kínai öltözékük miatt nem állították meg és nem zaklatták őket. Apja azonban folytatta: — Itt, a világ tetején is uralkodni akar a császár. Mert miképpen felváltja a hold a napot, egyik birodalom a másikat, úgy a te szíved is felváltja a Mesterét. Nézd, ott viszik! — mutatott a négy kínaira, akik éppen kijöttek a kolostor kapuján. Egyikük vállán kis zsák csüngött, melyben egy kerek tárgy dudo- rodott. A sötét vér felszívódott a zsák szövetébe, és apró gyöngyszemei halkan koppantak a kínai poros csizmáján. — Ezt üzente neked a Mester, fiam —- fejezte be az öreg. II — Nyugalomról beszélsz?! — szörnyülködött a defterdár. — Hiszen jól tudod, milyen szörnyű a pasa haragja! — A fürdő márványfalai felerősítették a hangját, mire sietve tette hozzá: — Allah növessze hosszúra szakállát! — Nyugodj meg, efendi — felelte barátja, és biztatóan paskolta meg a kövér, hájas kezet. — Semmi okod az aggodalomra. Egy intéssel elküldte az addig hátát masszírozó szerecsent, és felszólította barátját, menjenek a medencébe. A két kövér test óvatosan totyogott a gőzfelhőktől síkos kockákon a medencelépcsőkig. Ott a defterdár négykézlábra ereszkedett, és óvatosan araszolt a lépcsőkön a vízbe. Múltkori esése óta körültekintőbben viselkedett fürdőben. Amikor elhelyezkedett a harmadik lépcsőfokon, ahol nyakig ért a víz, ismét elkezdte: — Csak nem kaptál hírt az átkozottról? Barátja csak akkor felelt, amikor ő maga is biztonságosan elfoglalta helyét. — De igen. Emberem megtalálta a disznóban fogant magyarok között. A medence vize fölött, amelyet csendes csobogású patak táplált, kisebb gőzfelhő közeledett. — Biztos, hogy ő az? — Egészen bizonyos. Emberem felismerte a szemöldöke fölötti jelről. Ezenkívül viselkedése és beszéde is elárulta. Semmi kétség, ő az! — Nyugodtan fújni kezdte a levegőt, és élvezettel figyelte, mint gomolyog a gőz. — Beszélj hát! — sürgette a defterdár. — Nos, képzeld el, hogy a pasa kedvence, a költők gyöngye, aki oly pimaszul beférkőzött a pasa bizalmába, most a magyarok között él! Szabadon jár-keí közöttük, és tanítja őket! — Micsoda?! — Úgy, ahogy mondom, efendi! El is nevezték hodzsának, bár nyilván magad is kitaláltad, hogy nem az igaz hitet hirdeti. — Ezt nem gondoltam volna — ismerte el a defterdár. Pillanatnyi tűnődés után azonban ismét kételkedni kezdett. — De mi lesz, ha mégis meggondolja magát... és ... — És? — És levelet ír a pasának, amelyben .. . — Arra gondolsz, hogy megírja, milyen szemtelenül vezeted félre és lopod meg a pasát? Azt hiszem — folytatta mit sem törődve barátja sérelmével, aki figyelmeztető horkanással jelezte, hogy méltatlanság érte —, erre már nem
