Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - NAPLÓ - Kókay György: Az első magyar nyelvű irodalmi folyóiratról — megjelenésének 200. évfordulóján
640 NAPLÓ deklődtek, azonban a már korábban elhunyt Novák Istvánról kiderült, hogy az akkori előírásoknak megfelelően cenzúrázta a lapot. Ez év végén Páchy József Sáros megyei főszolgabíró feljelentette a folyóiratot és — főként Batsányinak a francia forradalomra írt verse miatt — a köznyugalom megsértésével vádolta. A Helytartótanács a budai cenzorra bízta a vizsgálatot, aki egyéb írásokat is sérelmeseknek talált. Leginkább az nyugtalanította, hogy a folyóirat nemcsak az előfizetők körében terjedt el, hanem még a kassai olvasókabinetben nyilvánosan is hozzáférhető volt. A vizsgálat megállapította, hogy e számból 800 példányt nyomtak. A Batsányi tulajdonában talált 75 példányt el akarták kobozni, de a szerkesztő, arra hivatkozva, hogy nem követett el cenzúra-vétséget, nem engedte jogos tulajdonát elkobozni. Miután Abaúj vármegye védelmébe vette, a Helytartótanács 1793 augusztusában visszanvonta elkobzási határozatát. Az üldözés mégis tovább folyt, s a költő kénytelen volt lapját 1793 nyarán beszüntetni. Az év végén egy Tolna megyei feljelentés nyomán elrendelik a megyében található példányok elkobzását. Batsányit elmozdítják hivatalából, 1794 szeptemberében pedig a magyar jakobinusokkal együtt őt is elfogják; az ellene emelt vádat részben ismét a Magyar Museum közleményei képezték. Az első magyar folyóirat szerkesztője bírái előtt is azokat az elveket hangoztatta a nyilvánosság fontosságáról, amelyekhez hasonlót, Helvetius nyomán, jó barátja, Bessenyei is vallott: „Nyilvánosság az állam alkotmányának első támasza, e nélkül a szabadság csak üres szó! Nyilvánosság nélkül, ismétlem, nem jöhet létre lelki egység, semmiféle kapcsolat, semmiféle kölcsönös bizalom a polgárok között, semmiféle közszellem, e nélkül pedig nincs nemzet sem!” Az üldözések, a kufsteini fogság és az azt követő száműzetés sem homályosította el Batsányi számára egykori kassai folyóirata emlékét. A költő mindig úgy érezte, e folyóirattal szorosan összenőtt ifjúsága, amikor még reménykedve, aktív politikai szerepre készült. Csalódásának, meghurcoltatásának egyik oka éppen ez a nyolc füzet volt, amelyekre mégis így emlékezett vissza: „Fenn marad, reményiem fenn marad még egynéhány nyomtatvány a Magyar Museumból mind Magyarországban mind Erdélyben. És mivel, azon munkának egy- beszedése s kiadása volt sokféle üldöztetésemnek első valóságos oka, s mintegy kútfeje, bizonyságot tehet azok előtt is, akik majd utánunk jőnek és mindnyájunknak bírái lesznek, legalább arról, hogy gyenge tehetségemhez képest, híven igyekeztem, hogy hazámnak, nemzetemnek igaz szívvel és lélekkel szolgáltam, s hogy ha azon nehéz és veszedelmes időkben több jót, nagyobb hasznot nem tehettem, valóban nem énrajtam állott.” A Magyar Museumnak nemcsak példányait és emlékét őriztük meg, hanem példája is értékes hatóerővé vált a következő korszakok számára. Bats-ínyiék kassai folyóiratát két évszázad leforgása alatt irodalmi lapjainknak hosszú sora követte. Ezek színe-java ugyanazokat az erényeket mondhatta magáénak, amelyeket már a Magyar Museumnál láttunk: az európaiságba öltözött cselekvő és aggódó haza- szeretet s a magyar nyelv, irodalom és kultúra szolgálatának szellemét. És mindezekhez: az írástudói felelősség programjának tudatos vállalását.
