Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
602 FÓRUM pedig a csehszlovák kulturális kontextus részévé. (VI) A mindennapiságot éppen az irodalom tudja meghaladni, s kollektív hatásával emelni is tudja annak tartalmi és gondolati szintjét. Persze, a líra itt köny- nyebb helyzetben van, hiszen ott a mindennapiságot a közhely nyomban elárulja. A próza bonyolultabb formai konstrukciójában, tartalmi sokrétűségében mindezt a véletlen is felszínre hozhatja. Mács József Temetőkapu című regénye mintegy triptichonként tárul elénk az olvasás után. Térbeli kiterjedése ezzel együtt csak két dimenziós. Ami hiányzik, az éppen a forma plasztikussága, az írói meg- formáltság egysége. Ügy vélem, nem maradok majd egyedül a véleményemmel: Márton Boris balladisztikus töltésű, a történelem és a zárt faluközösség determinálta sorsregénye az erdélyi Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének feszült drámaiságú világát idézi. Míg Mács József Márton Borisa a soha meg nem ismert szerelem, de a sorsélményként átélt anyaság béklyójában vergődik, addig Szilágyi Szendi Ilkája a végletekig szenvedélyes szerelem és az elkövetett szerelmi gyilkosság lelki terhével él. Még a két regény cselekményének helyszíne is asszociálja a másikat. Mács Jajhalomja és Szilágyi Jajdonja adhat okot képzettársításra. Persze a párhuzamoknak ezzel vége is szakad. Nincs több. Sem formai, sem nyelvi. sem regényidőbeli hasonlóság nem mutatható ki. Ebből adódóan minden eddigi is csak véletlen egybeesés, s egyfajta kritikusi önkényt szolgálhat. Olyan önkényt, amely talán feljogosíthat arra, hogy sajnálkozzam egy írói megújulás vagy tán továbblépés elszalasztott lehetősége fölött. Mert mi másnak tekinthető, ha egy ennyire pontos arányérzékkel, minden nemzettel szembeni történelmi tapintattal megformált regény hányódó falujának Golgotájában komponálva, képes volt megrázó erővel érzékeltetni az egyén lelki drámáját, formai eredetiség nélkül. Nem lenne jó, ha most átírnám a regényt. Mács Józsefnek erre nincs is szüksége, csupán az irodalom iránti rajongás és az olvasói vágy követelőzik, s kérdezi: miért lehetetlen Mács Józsefnél a nagyobb nyelvi fegyelem, a stílusbiztonság? Miért tartja az író kiküzdhetetlennek (vagy netán öncélúnak?) az idősíkok váltakoztatását? Hogy esetleg a történelem és Jajhalom lakóinak hányattatását, a Márton család drámáját és Boris egyéni tragédiáját egyetlen tudaton átvetítve tükrözné? Mindezek ellenére a regény erényei nyilvánvalóak. A hármas tagolás egyben a csehszlovákiai magyarok utóbbi félévszázadának leghányatottabb két évtizedét fogja össze. A háború ideje, a felszabadulás, amelynek valóságára még három esztendőt várnak a Jajhalomhoz hasonló falvak lakói, majd a februári tavasz és a falu szocializálása adja a történelmi alapokat. A cselekmény lineáris vezetése ellenére is Mács pontosan alkotta meg a Márton Boris lelki bomlásának függvényében bekövetkező testi és szellemi leépülést. A feltehetőleg valóságalappal is rendelkező történet fiktív elemei azok, amelyek a kritikus számára érdekessé, olykor magával ragadóvá teszik a regényt. Boris lelki leépülésének megrajzolását úgy viszi végbe az író, hogy közben a család életét is ábrázolja. Viszont éppen a már említett írói lazaság eredménye lehet, hogy azt a drámai konfliktust, amely a jajhalmiakat fenyegető kitelepítés miatt az emberek lelkében lejátszódik, nem ábrázolta meggyőző erővel. Gyermektemetéssel kezdődik a regény, s a csecsemő holttestének kihantolásával Boris tébolyába torkollik a történet. Mács képes volt arra, hogy az egyenes vonal- vezetésű történet mindennapiságából kinagyítsa azokat a drámai csomópontokat, amelyek társadalmi értékeivé lettek a regénynek. Jajhalom lakóinak csoportképét úgy rajzolja meg, hogy az még a legszigorúbb szociológiai metszetnek is megfelel; a falu belső tagoltsága, az aprólékos makro- és mikroközösségi rajz, a vagyoni hierarchia mind-mind megjelenik benne. A csoportképen az egyes alakoknak is élesek a kontúrjai. Sajnos, ebben a hagyományos jellemrajzokat is kívánó regényformában csak Boris ábrázolására fordított megkülönböztetett figyelmet. A környezetében felbukkanó férfiak alakja egysíkú. Néhány esetben már-már írói fegyelmezetlenségnek tetsző irodalmi engedményeket is tett a szerző. Ez elsősorban a nem adekvátnak tűnő vulgáris, primitív nyelvi elemekre és az olyan érzelgős mondatok használatára értendő, mint például a befejezés két utolsó bekezdésének helyzetrajza. Mács József regényét feltehetőleg igen
