Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
FÓRUM 603 sokan olvassák majd, s legalább annyian vitatkoznak is majd róla. Úgy vélem, erre mind erényei, mind hibái számos okot adnak. (VII) Nem gyakori műfaja prózánknak az útleírás, ez annál inkább meglepő, mivel irodalmunkban dominál az élményanyagra épített szépirodalom, s még mindig kevés az intellektuálisan kimunkált fikció. Ordódy Katalin Mediterrán széllel című útikönyvét olvasva nem arra figyeltem, amit tényként, élményeire támaszkodva közöl, mert az írói megformáltság kötött le. Volt mire figyelnem, hiszen a helyszínek, a történelmi emlékhelyek leírása mellett dominál a kötetben az embernek és környezetének rajza. Olykor még egyetlen vásárlás alkalmával megvillanó jellemet, lelkületet is képes vázolni, ha azt meghatározó fontosságúnak tartja. Ma, amikor az útleírásnak, az utazásnak világdivatja van, csak íróknak lenne szabad más országokról írni. Közülük is csak olyanoknak, akik érzelmileg legalább annyira motiváltak, mint Ordódy Katalin. Könyvében tudatosan kerüli a bédekkerek tárgyilagosságát, a hivatásos utazók mindenre figyelő rideg precizitását. Őt jobban érdekli egy bő bugyogós török lány, a kávéért cserébe neki adható ajándék s az így megteremtett kapcsolat belső motiváltsága, mint a régészeti szakkönyvekből ismert világszenzációk, turistacsalogató romok. Ha pedig el is jut oda, mert eredendő kíváncsisága elviszi például Rodostóba vagy az Égei-tengerhez, akkor is az embert kutatja. És amikor másokat nem, önmagát veti vizsgálat alá. Ordódy képes arra, hogy egy Ankarában fellelt kenyeresládika magyar feliratán töprengve saját történelmünk hányattatásaira döbbentse rá olvasóját. Ogy informál, hogy közben viszonyulásra, gondolkodásra tanít. Nem osztogat praktikus tanácsokat leendő utazóknak, de arra azért vállalkozik, hogy egy-egy aprócska kalandját elmesélje. így szórakoztatja olvasóit, így biztat kitekintésre szélesebb horizontok felé, ahol talán önmagunkra is rátalálhatunk. (VIII) A betűrend objektivitása ellenére is egymást követően került vizsgálódásaim homlokterébe egy klasszikus hagyományokra épített útleírás és egy útiélményekből táplálkozó, mégis a vallomásos szépprózával szemben inkább fiktív elemeket hangsúlyozó, klasszikus formai örökséget vállaló novelláskötet. Rácz Olivér A mese ára című gyűjteményének van előzménye is. 1984-ben jelent meg A lótusz- evők fehér szigetén című kötet, amellyel kapcsolatban — ezt nyíltan be kell vallanom — kissé szkeptikus vagyok. Útleírásnak már nem útleírások, de novelláknak sem novellák az ott olvasható történetek. A mese ára című kötetben nyugat európai helyszínekre és egy fiktív tengeri utazásra viszi el olvasóját Rácz Olivér. Ezúttal azonban már nem ragaszkodik az egzotikumhoz, ehelyett az útikalauzok pontosságával leírt nyugat-európai helyszínek, az intellektuálisan kiérlelt történetek meseszövése kerül előtérbe. Amikor azonban az olvasó már azt hiszi, hogy belehelyezkedett a mese, a történet világába, sokszor minden átmenet nélkül, egyetlen írói csavarással visszaterelik a valóságba, ami után a legtöbb esetben ideológiai színezetű végkövetkezetetéseket olvashat. A Hajók című elbeszélés mindvégig két szálon fut. Az amerikai partok felé futó óceánjárón inkognitóban utazó hazánkfiának kalandos véget érő utazását egy kisfiú tóparti hajókészítésével ellenpontozva teszi ábrázolási módszerében is érdekes novellává. A főhősnek, Mr. Windtnek, az első osztályon utazó honfitársunknak a gyermekkort őrző mélytudata képezi a novellán végigvezetett másik finom lélekraj- zú történetet. Minden precízen kimunkált, élményt adó, egészen addig a pontig, ahol a hajó kapitánya feltárja — illetve az író megsejteti velünk — a főhős inkognitóját. Azonban mind a mai napig nem tudtam megállapítani, hogy a szociológust valójában miért nem engedték partra szállni abban a karibi országban, amelynek kapcsán nyomort, börtönöket, zsoldosokat és ártatlan gyermekeket emleget az író. így aztán az sem derül ki, hogy az írói képzettársítás miért nem jut el az olvasóhoz, miután a két szálon futó történet vonalait finoman egymás felé görbítette. Hiányoznak azok a szövegbe rejthető közlések, amelyek jeleznék, hogy Mr. Windt kalandja és a kisfiú játéka végérvényesen összeér, netán a gyermekkori történet ismétlődik meg a vezérmotívumban. Rácz elbeszélő stílusára jellemző a tisztaság, a formai bravúr, ugyanakkor a kötet legtetszetősebb meséje is távoli és idegen, amit csak tovább fokoz a történetbe becsempészett publicisztikusság. Talán
