Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
600 FÓRUM után érvényes lesz a benne olvasható utolsó mondat: „Tudtam, hogy ezentúl mindent másképpen jogunk nézni, még ha a jelszínen sokáig semmi sem változik majd.” A novellák hősei egymástól függetlenül ugyan, de leszámolnak az irodalom, a szerelem, a karrier, a képzelet, az írói eredetiség, a mítoszok, a múlt, a menekülés, a formális önazonosság és a történelem illúzióival. Grendel végig megőrzi stílusa egyneműségét, az azonos szövegjegyeket és a szerkesztés „kettősfenekűségét”. Ö most is ugyanazt a regényt folytatja, amelynek három önálló, nagy fejezete már az olvasók asztalán van. (IV) Még mindig nem eléggé tudatosítjuk annak a munkának a fontosságát, amelyet Gyimesi György végez. A vadászíróként számontartott szerző eddig is bizonyította már, hogy a természet iránti vonzalmán kívül rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek nélkül aligha tudna sikerkönyveket írni. Gyimesi György Va- dászesztedőm című riportkötetét olvasva egy őszinte vallomás mondatai sorjáznak elénk. Ez a tizenkét riport a hónapok neveitől kölcsönzött címmel a Bodrogköz és az Ung-vidék természeti változásait rögzíti. Kaland sorjázik kaland után, vadászanekdoták és igaz történetek váltogatják egymást érzékletes tájleírással, arányérzékről tanúskodó emberi portrévázlatokkal. Vadászszerzőnk, aki civilben igazgató főorvos, pontosan tudja, hogy a laikus olvasó és a „szakmabeli” vadászgazdák tudása arról a tevékenységről, amelynek ürügyén a természetről és az emberi mentalitásról fest olykor akvarellszerűen áttetsző képeket, igencsak eltérő. Tizenkét riportjának értékét nem is a vadászkalandok izgalmas leírása adja. Bennük az emberi jellemeket is cserkészi, azoknak a tulajdonságoknak a vázolására is szán néhány bekezdést, amelyek vadászt és vadászt megkülönböztetnek egymástól. Gyimesi György a természet nagy szerelmese. Ennek a szeretetnek olyan megnyilvánulásai is vannak, mint a Március című riport. A pontos megfigyelő, a természet sérthetetlenségét hirdető és az érzékletes tájleíró riporter erényeit vonultatja fel ebben az írásában. De nem marad el ennek értéke mögött a Június, a Július, vagy a szarvasbőgés csodáját emberközelbe hozó Szeptember sem. Majd az, ahogyan a Va- dászesztendőm című riportkönyvét befejezi, egy önmagát felülbírálni is képes toll- forgatóra vall: „Vadászat bűvöletében eltelt esztendőm eseményeiről adtam számot magamnak, amikor írás közben újra átéltem az élményeimet, mégis elsősorban az olvasó szórakoztatására készült ez a könyv. Tudatában vagyok, hogy érzelmi szempontjaim szemüvegén át nézem a vadászatot, s ennek lencséje — elismerem — erősen torzít.” (V) Amikor Gyimesi György szerény szavait idéztem, már munkált bennem egy gondolat, amely a csehszlovákiai magyar irodalom önértékelésével kapcsolatos. Irodalmunk 1948 utáni két évtizede köztudottan az irodalomteremtés és a sematizmus leküzdésének igyekezetétől volt áthatva. Az Irodalmi Szemle 1987/5. számában megjelent kritikámban már kifejtettem véleményemet irodalmunk periferikus jelenségeiről, amelyek egyike az a fajta közhely-regény, amit Lovicsek Béla művei testesítenek meg. Forgószélben című új regényében az akkor leírtak általánosítását vélem igazolva látni. A Lovicsek-jelenség fejlődésének csúcsa ez a regény. Végeredményben ezt tekinthetem a csehszlovákiai magyar irodalom első igazi lektűrjének. A lektűrt, mint irodalomesztétikai fogalmat ezúttal a legmesszebbmenőkig pozitív értelemben használom. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak fejlett, önmaga értékeit objektíven tudatosító, öntörvényű irodalomban lehetséges a tiszta lektűr. Márpedig Lovicsek Béla megírta azt a regényt, amely felülemelkedik az irodalmi giccsen. A Forgószélben valójában akár két önálló alkotás is lehetne. Kocsis László, a regény kerettörténetének ötvenöt éves újságíró hőse ízig-vérig Lovicsek-hős. Mégis minden elődjénél jobban megformált személy, bár cselekvésének és gondolkodásának mechanizmusa ugyanolyan modell szerint működik, mint elődeié. Önmagában, újságíróként is azokból a hétköznapi tudatban élő közhelyekből van gyúrva, amelyek szerint: az újságírók isznak, nöcsá- bászok, állandó hajszában élnek, nem jut idejük a családjukra. Ráadásul Kocsis László faluból városba szakadt első generációs értelmiségi, akinek a lovicseki modell szerint legbiztosabban dekódolható tulajdonsága: az emlékezés. így az sem véletlen, hogy az író jóvoltából már a 17. oldalon feltalálja az első erotikus emléket. Mintha csak Sem veled, sem nélküled cí-