Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
575 mlzmus van bennük, s a kissé fölhevült és kipirult arcukat látva, az volt az érzésem, hogy hevesen vitatkozhattak, s ennek a vitának az én megjelenésem vetett véget. A társaság legszerényebb és legcsöndesebb tagja a kisebbik húgom, Márta volt, aki bizonyára nem véletlenül kapta a keresztségben ezt a nevet, s apám jellemének egy rejtettebb, talán érzelmesebb oldalára vetett némi fényt — hogy jó fényt-e vagy rosszat, azt nem tudtam egyértelműen eldönteni. Mártáról, arról a Mártáról sohasem faggattam apámat, még csak azt sem árultam el neki, hogy tudok a létezéséről, mert alantas dolog lett volna hátba támadni őt, és egy kicsit szégyelltem is magam apám helyett és nevében. De ez a névadás véletlen is lehetett. Hiszen miért nem Lívia lett Márta, ő volt az idősebb lány a családunkban? Márta mindenesetre más volt, mint én vagy Lívia, s nem ütött sem apámra, sem anyámra. Szinte észrevétlenül élt közöttünk, észrevétlenül serdült nagylánnyá, s többnyire árnyékként járt-kelt közöttünk, mintha valami titkolnivalója volna, jól nevelten és engedelmesen, és a vénkisasszony- sors stigmáját mintha már most, gimnazistalány korában viselte volna. A feszültséget és a pillanatnyi rövidzárlatot, amit a megjelenésemmel okoztam, Ödön bácsi próbálta oldani. — Na és hogy vagytok? Milyen a kis feleség mint feleség? — kérdezte, nyilván szándékosan ilyen tapintatlanul, mert a kérdése úgy hatott ott mindenkire, mintha egy baltát vágott volna az asztal közepébe. S közben sugárzott az arca. — Még nem is gratuláltam neked, Ákos. Hát most megteszem. Bár hogy őszinte legyek, nehezményeztem, hogy nem értesítettél bennünket. Még akkor is, ha sokat betegeskedem mostanában, és elmenni úgysem tudtam volna. De egyszer majd meglátogatlak benneteket. Ebből aztán gyanítani kezdtem, hogy betoppanásom előtt éppen az én házasságom körül csaptak össze az indulatok, s gyanúmat alátámasztani látszott, hogy a gyászba borult arcok most ismét megteltek élettel és érzelemmel. Azt is sejtettem, hogy félbeszakadt vitájukban Ödön bácsi engem védelmezett. A hogylétünkre vonatkozó kérdésével így valószínűleg nem csupán az udvarias jóindulatát nyilvánította ki, hanem az célzás is volt, felszólítás, hogy ha a jelenlevők közül bárkinek is kifogásai vannak a házasságommal kapcsolatban, akkor azt most a legilletékesebb jelenlétében, előttem mondja el. Nagyon látszott rajtuk, hogy mit gondolnak. Lesírt az arcukról, hogy mindnyájan dühösek Ödön bácsira, miközben úgy tettek, mintha megsüketültek volna, s anyámnak is csak most jutott az eszébe, hogy leültessen. Az idegen férfi, a fiatal orvos, Lívia reménybeli vőlegénye viszont ezt a pillanatot használta ki, hogy felpattanjon a kanapéról. Hátat fordított nekünk, az ablakhoz ment és kifelé bámult, mintha így akarná a tudomásunkra adni, hogy neki igenis van mondanivalója, csak mivel még nem teljes jogú tagja a családnak, nem teheti meg, hogy a vészbíróság nevében szóljon. Lívia követte a tekintetével, s ahogy előrehajolt, hogy lepöckölje a hamut a cigarettájáról, a kanapé rugói megnyikordultak alatta. Az Ödön bácsi provokációját követő megütközést akár nevetségesnek is tarthattam volna, ha lett volna kedvem nevetni, s nekem is nem öntötte volna el a vér az agyamat. Közben azt láttam, hogy mindaz a harag, indulat és keserűség, ami bennük az elmúlt napokban velem szemben felgyülemlett, most Lívia tekintetében összpontosul. Idősebb húgom egyre inkább a fókusza lett a különféle irányokból felém áramló ellenséges érzelmeknek, s így ezek most Lívia gyűlölködő tekintetéből szegeződtek rám, összegeződve és egymásba tornyosulva. Én, hogy mindenki számára világossá tegyem, nem félek a kihívásuktól, még ugyanabban a pillanatban, amikor anyám hellyel kínált és Márta fölkelt, hogy átadja nekem a székét, megkerültem az asztalt, és kezemet zsebre dugva, odaléptem a kanapéhoz, és megálltam Lívia előtt. Hosszú másodpercekig néztünk némán egymás szemébe. Lívia térdben átvetett lábbal ült előttem, egyik
