Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
576 kezében a cigarettát, a másikban egy kristály hamutartót tartva. Feje az övem- nek a magasságáig ért. Még mindig egy kicsit előrehajolva ült, s így a valóságos termeténél alacsonybbnak látszott. — Na és azt a kis ringyót hol hagytad? — kérdezte. A pofon, amit adtam neki, tompán csattant, mintha egy üvegpoharat vágtam volna valami kemény tárgyhoz. Legalábbis így emlékszem ma erre a jelenetre: mintha a húgomnak üvegből lett volna az arca, s az ütésemtől szilánkokra esett volna szét, s mintha közben a félrecsukló feje az én tenyeremet is magával húzta volna, mintha tenyerem ütközése az arcával csak lefékezte volna az ütés lendületét, de nem állította meg. A cigaretta is, a hamutartó is kiesett a kezéből. Hátam mögött sikolyt és kiáltásokat hallottam, majd mielőtt megfordulhattam volna, ütést éreztem az államon. Hátratántorodtam, de nem vágódtam el, mert anyám teste felfogta az esésemet. Ödön bácsi rávetette magát Lívia vőlegényére, aki újabb ütésre emelte a kezét, s mondott is valamit, talán szitkozódott, de a hangzavarban nem hallottam egy szavát sem, csak azt láttam, hogy mozog az ajka. Az egész zűrzavart úgy érzékeltem, mintha némafilm peregne a szemem előtt. Az ütéstől elkábultam, és egy pillanatra talán meg is bénultam. A megvadult fiatalembert Ödön bácsi hátulról átölelte és szorosan fogta a hóna alatt, s csak akkor engedte el, amikor megbizonyosodott róla, hogy támadókedve már csillapodott. Hideg fémtárgy érintését éreztem az államon. Márta állt mellettem, és egy kést szorított az ütés helyére, amely dagadni kezdett. — Elég legyen! Elég legyen ebből! — kiáltozta az anyám hisztérikusan. Vettem a kabátomat, és köszönés nélkül elhagytam a házat. Másfél órával később, a temetésen sem csatlakoztam a családhoz. A ravatalozóban a második sorba álltam be Jolán néni és nagybátyám felesége közé, s tudtam, hogy ezzel mindenféle szóbeszéd lavináját indítom el a városban. Úgy éreztem azonban, helyesen cselekszem. Sem az anyám, sem a húgaim nem kezdeményeztek bé- külést, én pedig nem voltam hajlandó megalázkodni előttük csak azért, hogy fenntartsam a látszatát valami hazug egyetértésnek. Később a sírnál is úgy sorakoztam be, hogy az első sor félkaréjában legyek ugyan, de azért messze anyáméktól. A zuhogó eső és a nem szűnő szélvihar ellenére sokan eljöttek apám temetésére, és a tömegben fölfedeztem Papp Istvánt is, majd később, amikor az emberek elindultak már haza, Mártát is. Az asszony néhány lépésre előttem haladt, s amikor egyszer hátrafordult, találkozott a tekintetünk. Megdermedtem, hirtelenjében nem tudtam, mit mondjak, ha esetleg megszólít. De ez a veszély hamar elmúlt. Márta beérte azzal, hogy visszaköszönt, én pedig, hogy ne kelljen találkoznom senkivel sem, a sírok között rézsútosan elébevágtam a temetőkapu felé haladó menetnek, s nagy kő esett le a szívemről, amikor a kapun kívül beértem az első házak közé.
