Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

574

háborúban, illetve akkor Inkább már csak utóvédharcokban ellenfelét mintegy a hazai pályán, a saját „játékosával” verhette meg. Választhattam tehát, hogy kinek a segítségére fanyalodom. Az egyik elárulta a becsületét, a másik is elárulta a becsületét, harmadik pedig nem volt. Ebben a vigasztalan felállásban én lehettem volna a harmadik, ámde pénz nélkül úgysem hősködhettem volna sokáig. Csak én lehettem volna a vesztes. Válaszhattam: vagy visszajövök ebbe a városba, amelyet gyűlölök, vagy Pozsonyban maradok, viszont évekbe, esetleg évtizedekbe telik, amíg össze tudok gyűjteni annyi pénzt, hogy lakást vehessek, s akkor előbb vagy utóbb elveszítettem volna Ildit. Ezt az örömöt pedig nem akartam megszerezni az apámnak. Ráadásul nagybátyám, még mielőtt kikoldultam volna tőle a lakásvételhez szükséges összeget, maga ajánlotta föl, hogy támogatni fog. Én először vonakodtam és kérettem magam, de tudtam, hogy el kell fogadnom Ödön bácsi pénzét. Amikor a dolog kitudódott, apám őrjöngött, összeesküvőknek nevezett bennünket, és fújta a régi nótát.

Az állomásról kerülővel mentem haza apám házába, amely most, apám halálával a jóég tudja, kire száll, talán mégiscsak az anyámra, akibe apám sosem volt igazán szerelmes, igy tehát — nem nagy tragédia — sem én, sem a húgaim nem vagyunk szerelemgyerekek. A főtéren betértem a cukrászdába és megittam egy feketét. Az volt az érzésem, hogy mindenki engem figyel, és azon töprengtem, nem lenne-e mégis jobb, ha itt maradnék, és a temetésre úgy mennék el, hogy csak ott kelljen találkoznom anyámmal és a húgaimmal. De nem akartam gyávának látszani. Aztán hazamentem, és senki sem ölelt a keblére, csupán hűvösen kezet fogtak velem, a legkevésbé kényszeredetten Ödön bácsi, aki a felesége és az anyósa nélkül volt ott, nyilvánvalóan a gyászoló család támaszaként, vagyis tulajdonképpen énhelyettem, hiszen más körülmények között az én szerepem lett volna vigasztalni a gyászolókat. Mindnyájan a nappaliban ültek, talpig feketében. Anyámon, húgaimon és Ödön bácsin kívül egy ismeretlen fiatalember is jelen volt, akit Lívia a vőlegényeként nevezett meg, s aki nem volt idevalósi, hanem két évvel ezelőtt jött a városba friss orvosi diplomával, s azonkívül, hogy inkább bankárnak vagy üzletembernek néztem volna, mint orvosnak, már az első pillanatban ellenszenves volt nekem; úgy beszélt és úgy viselkedett, mint aki régi családtag már, mint aki mindent tud és mindenről határozott véleménye van, és aki a mellényzsebéből ki tud fizetni akárkit. Anyám engedte, hogy megcsókoljam őt, s ő is megcsókolta az arcomat. De éppen csak hogy rálehelt valami csókfélét, nagyon tartózkodóan és kimérten.

— Már tegnapelőtt vártunk, Ákos. Meg tegnap is.

— Nem jöhettem előbb — mondtam.

Szerettem volna valamivel többet mondani, de, sajnos, nem volt több mondanivalóm, még valami ócska, banális hazugság sem, pedig ez lett volna az, valami kis hazugság, amit hőn áhítottak tőlem. Mert mégiscsak egy fészekben keltünk ki, s ezt akkor sem tagadhattuk le, ha máskülönben egy világ választott el bennünket, mindenkit mindenkitől, leginkább azonban négyünket: engem, anyámat, Líviát és Ödön bácsit. A jó modor, amelynek a terrorja alól ebben a gyászos órában sem volt szabadulás, azt kívánta volna, hogy késedelmemet valami elfogadható hazugsággal tegyem jóvá, amelyről minden jelenlevő tudja, hogy hazugság, mégis mindenki úgy tesz, hogy elhiszi, pontosabban mondva: jóváhagyja vagy szentesíti, és semmi esetre sem tesz ildomtalan célzásokat arra, hogy kételkednék a mentegetődzésem elfogadhatóságában. Ez megint csak mo- dortalanság lett volna, ami, kivált az ilyen súlyos órákban, méltatlan dolog mind a gyászolókra, mind a megboldogultra nézve. De hát amióta külön éltem tőlük, elszoktam ezektől az íratlan szabályoktól, megkopott a jó modorom, és így szinte fegyvertelenül álltam most szemben velük. De ők is zavarban voltak. Amikor beléptem a szobába, az volt az első benyomásom, hogy csupa dina-