Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
569 gatott a számomra egy másik meglepetést is. Mind a ketten kapatosak voltunk, s a tanár egyszer csak azt mondta, na gyere, most megmutatom azt a házat, ahol születtem és felnevelkedtem, erről is tudnod kell. Minél előbb, annál jobb. S azon nyomban odarendelte a pincért és fizetett, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban mégis meggondolja magát. Izgatottsága és kapkodása nem tetszett nekem, de úgy éreztem, most nem én vagyok az, aki a feltételeket diktálhatja. S mintha nem is a saját akaratomból bukdácsoltam volna felfelé a borospince téglalépcsőin, hanem a belszerencsém tuszkolt volna hátulról, a balszerencsém, amely ezen a napon végleg a nyomomba szegődött. Már beesteledett, fűszerillat úszott a lila és sötétkék fényben hunyorgó házak között, végéhez közeledett egy békésnek és unalmasnak cseppet sem nevezhető nap. Kerültük egymás tekintetét, elhaladtunk a régi posta mellett, ahol most két ikertestvér öregasszony lakott, akikről az a mendemonda járta a városban, hogy az egyiknek a vőlegénye tévedésből a másik ikerlányt vezette oltárhoz, s mindebből rengeteg bonyodalom, hercehurca és féltékenység származott, ' válás, örök harag és a többi, amíg az esküvőt megismételhették, most már az igazi menyasszonnyal. De hát a valóság ennél vaskosabb történeteket is produkált errefelé, s én nem tudtam kiűzni a fejemből, amit Papp Istvántól az apámról hallottam, s egész úton megszégyenülten hallgattam. Aztán elhaladtunk az egykori zárda épülete mellett, amelynek felső emeletéről belátás nyílt a szemközti református parókia udvarára, ahonnan, valamikor az ötvenes évek elején, több hónapon keresztül minden csütörtökön a lelkészt és egyik fiát vezették el kihallgatásra, valamilyen nevetséges összeesküvés gyanújával. Majd más utcák következtek: szűk, sötét sikátorok, mígnem egyszer csak ott álltunk Ödön bácsi háza előtt. — Itt lakik a nagybátyám — mondtam. — Ű az apám testvére, és egészen más ember, mint az apám. — Úgy bizony — bólintott a tanár, és megnyomta a csengő gombját. Ödön bácsi vastag és buggyos melegítőben jelent meg, s megjelenése mindenféle forradalmi optimizmust nélkülözött. Bamba, álmos tekintettel nézett ránk, s én arra gondoltam, bizonyára az ágyból ugrasztottuk ki. — Mi ütött belétek? Be vagytok rúgva? — Őrjáraton vagyunk — mondta a tanár. Ödön bácsi helyeslőén bólogatott. — Hát ez derék dolog. Tűz van valahol? — Tűz van — mondta Papp István. — Csak nem a bor tüze perzsel benneteket? — Az igazság tüze — felelte a tanár. Az igazság szóra Ödön bácsi szúrós tekintetet vetett ránk, és a fejét csóválta. — Ilyet is régen hallottam. — Nem nagyon emlegetik ezt a szót mostanában — felelte a tanár. Fürkésző tekintetét Ödön bácsi ekkor egy pillanatra rám vetette, és én úgy láttam, hogy bár nagybátyám még mindig nyájasan mosolyog, ez a mosoly takargat valamit, de ez a valami nem spontán öröm vagy lelkesedés. — Az igazság egy és oszthatatlan — mondta aztán. Papp István azonban nem értett egyet vele. — Az igazság nem egy, és osztható — mondta. — A mi korunk ezt fényesen bebizonyította már néhányszor. — Hát igen — mondta Ödön bácsi. — Lehet, hogy igazad van. Egyszer majd beszélgetünk róla. — Hát persze. Egyszer igen.
