Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

570 Ezután Ödön bácsi visszament a házba, a tanár pedig a vállamra tette a ke­zét, és azt mondta: — Meg akartam mutatni neked a szüleim házát. Hát ez az, tessék. — De hát ez a nagybátyám háza! — Igen — mondta a tanár. — A nagybátyádé. De nem mindig volt az övé. Érdeklődtem, mikor vette meg a nagybátyám. — Nem vette meg — mondta a tanár. — Én úgy mondanám, hogy a birto­kába vette. A front után egy szép napon beállított ide a te Ödön bácsid két csendőrrel, és felszólította az apámat, hogy költözzön ki a házból. Milyen jogon kívánod ezt tőlem, kérdezte apám. A győztes jogán, mondta a te Ödön bá­csid. A győztes jogán? Apám kinevette. Csak tán nem te nyerted meg a háborút, Ödön? De bizony én nyertem meg, mondta hetykén a te Ödön bácsid, aki iga­zán szép szál legény volt még akkor, meg szép bajsza is volt, meg csillogó lakkcipője, szóval, egy igazi világfi. És ezt az egyik magyar mondja egy másik­nak? Nem, mondta a te Ödön bácsid, ezt egy volt magyar mondja egy magyar­nak. Mi az, hogy volt magyar, kérdezte az apám. Hogy állíthatod, hogy eddig magyar voltál, mostantól pedig már nem vagy magyar? Ilyen könnyen megy ez? Ilyen könnyen, mondta a te Ödön bácsid a két rendőrrel a háta mögött. A rendőrök nem szóltak közbe, ők csak készenlétben álltak, ha apám netán erősza­koskodna, vagy megpróbálná behívni az országba a németeket, akiket mindig utált, s akiknek akkor, csak mellékesen mondom, államuk sem volt éppen. Apám nem ellenkezett, hanem csak azt mondta: úgy látszik, olyan világban élünk, amelyben az elképzelhetetlen is lehetséges, vagy már csak az lehet­séges. Visszafelé haladtunk a belvárosba, de a református templom előtt elköszön­tem Papp Istvántól, s ő nem tartóztatott. Kelletlenség és valami csillapíthatat­lan szomorúság volt a kézfogásában csakúgy, mint a bajsza alatt eldünnyögött Isten veledben, amit úgy is lehetett érteni, hogy nem akar találkozni velem többé, meg úgy is, hogy az én belátásomra bízza, milyen legyen a kapcsolatunk a jövőben. Én Ildiékhez mentem, de nem találtam otthon Ildit. Útbaigazítás nélkül is tudtam azonban, hogy hol keressem. Ildi minden másnap meglátogatta a nagyanyját, akit a súlyos ízületi bántalmai szobafogságra ítéltek. Olykor ott is aludt, s ezt az anyja és a nővére nem ellenezte, sőt még bátorították is őt, hogy igen,most nem szabad magára hagyni a „mamát”, most megint rosszab­bodott az állapota, s bár Ildi tudta, inkább arról van szó, hogy ne legyen otthon útban nekik, sohasem tett emiatt szemrehányásokat nekik, akik a „mamának” feléje sem néztek, amilyen hosszú az év. A beteg öregasszonnyal való vesződés régóta az ő dolga volt már, de a „mama” ápolásával járó fáradságért kárpó­tolta a nagyanyjától kapott szeretet, amelyre otthon az anyja és a nővére körüli jövés-menés miatt hiába áhítozott. Nagyanyja ápolása kibúvó és menekülés volt Ildi számára az otthon pálinkaszagú odújából, de ezenkívül még valami egyéb is, s ez az egyéb volt az oka annak, hogy én nem szerettem elkísérni Ildit ide, és Ildi sem szerette, ha nagy ritkán meglátogattam őt a nagyanyjánál. Pedig a „mama” „édes egy teremtés” volt, igazi jótét lélek, s természete nagyon kü­lönbözött a lánya és az idősebbik unokája természetétől. Elmondhatatlan jósága azonban elmondhatatlan gyámoltalansággal és elmondhatatlanul bigott vallá­sossággal járt együtt, s nekem mindig a katakombalakó őskeresztényeket jut­tatta az eszembe. Ildinek persze egészen más véleménye volt a dologról. El­fogultan, már-már vallásos odaadással rajongott nagyanyjáért, anyáskodott fölötte, s a nagyanyai szerepnek és az unoka szerepnek ez a természetellenes fölcserélése viszolygást keltett bennem. Néha az volt az érzésem, hogy Ildi játékbabájaként használja a nagyanyját, s az öregasszony készségesen engedte, hogy így legyen ez. Kénytelen voltam egyszer megmondani Ildinek: én úgy

Next

/
Oldalképek
Tartalom