Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
„Még soha olyan világosan nem láttam, mint ennek a levélnek az elolvasása után, hogy apám a hatalmi téboly megszállottja ...” (Ákos feljegyzéseiből) K iszálltunk a taxiból, és megkapaszkodtam Ildi karjában, és tudtam, hogy most hullarészeg vagyok, és hogy Ildi haragszik rám emiatt, pedig be kellet volna látnia, hogy az olyan incidensek után, amilyenekben az előző két napban volt részünk, meg kell nyitni a szelepeket, és el kell engednie magát az embernek ahhoz, hogy holnap újra erős lehessen. Ildi azonban nem volt pszichológus, hanem a feleségem volt, s ez hatalmas különbség. Pár órája volt csak a feleségem, utálta az iszákos férfiakat, és meglehetősen militáns jellemvonások kezdtek máris kibontakozni benne, s ez nekem csöppet sem tetszett. De én szerettem, jobban, mint azelőtt, s könyörögtem neki, hogy ne legyen már olyan merev. Ildi azonban nagyot rántott a karomon, a kapu irányába kezdett vonszolni, és láttam rajta, hogy irtózatosan dühös rám. Hát csak legyen, gondoltam, a taxit közben elnyelte a köd, nekem pedig úgy tűnt, hogy ez a város széléhez tapasztott lakótelep, ez a sebtében felhúzott szörnyűség valószerűtlen, vagy még inkább: indokolatlan közjátékként tolakodik az életembe, még ha nem is itt kell majd leélnünk, ami hátravan belőle, s még ha ez volt is egyetlen elfogadható megoldás a számunkra, amit, másfelől, júdáspénzen kellett megvásárolnom, ami viszont piszkálta az önérzetemet. De hát a pokolba önérzettel, gőggel és mindenféle hősködéssel, végül is nem rendezhettem be a nászágyamat a híd alatt, lakni mindig kell valahol. Magyarán: itt álltam a kapuban, és be voltam rúgva, mint a segg. A szerényen és olcsó pénzen berendezett garzonlakásurik a földszinten volt. Ildi nem gyújtott villanyt a lépcsőházban. Még csak nemrég költöztünk be, de már ismerte a járást. Előrement, és én hallottam a kulcs fordulását a zárban. Majd a keskeny és még berendezetlen előszobában kigyúlt a villany. Még a lépcsőházból hallottam, amint leveti a csizmáját, kissé hangosabban koppantva a sarkát a linóleumpadlóhoz, mint máskor. Már csak a sírógörcs volt hátra. A sírógörccsel azonban megvárt engem, s ezért én végtelenül hálás voltam neki, mert időt adott rá, hogy összeszedjem magam, s hogy amennyire az erőmből e pillanatban telik, megmutassam, azért én vagyok itt a férfi, a fény az éjszakában, meg a rettenthetetlen hős, aki a családi maffia hatalmát mégiscsak megtörte. Egyik lábán rajta volt még a vastag pamutzokni (a másik zokni benne maradt a csizmában — egész nap sopánkodott, hogy még menyasszonyi ruhára sem tellett neki), s a fal felé fordulva, háttal állt nekem, amikor beléptem, mintegy arra csábítva, hogy azonnal odamenjek hozzá, és hátulról gyöngéden átöleljem. Most még hevesebben zokogott. Ne félj, súgtam a fülébe, most már minden rossz elmúlt, és most már minden rendben lesz. — Apád és anyád sohasem bocsát meg nekünk — mondta. — És a húgaid sem. — Én sem bocsátók meg nekik — feleltem. Még negyvennyolc óra sem telt el azóta, hogy Lívia, a húgom, GRENDEL LAJOS SZAKÍTÁSOK ( regényrészlet)
