Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

562

a számonkérés dühös angyalaként fenyegetőzött és hadonászott az orrom előtt, s még az sem derült ki, hogy magától jött-e, vagy pedig követségbe küldték. Kora délelőtt érkezett, én éppen borotválkoztam, és pizsamanadrágban nyitottam neki ajtót. Lívia megérkezését arroganciája tette emlékezetessé. Apánk megingathatatlan jellemének tehát mégiscsak volt örököse a családunkban, azzal a szépséghibával, hogy az idősebb lánytestvérem volt az, és nem én, akit apám kiszemelt erre az örökségre. Felejthetetlen élmény volt, ahogy Lívia bevonult a kis előszobába. Mintha csak az apámat láttam volna. Még át sem lépte a küszöböt, már a folyosóról birtokba vette a lakást. Az ő lábán is csizma volt, mint most Ildién, bár más fazonú, rövidebb szárú és divatosabb, és a csizmája sarka mély, tompa hangon kopogott, ahogy végigment a szőnyeg nélküli, csupasz linóleumpadlón, kis gödröcskéket nyomva a linóleumba. A konyhaküszöbnél Ildi állta el az útját. Nevetséges volt és undorító a bevonulása, mert ennek a magabiztos és hódító fellépésnek régóta nem volt már semmi fedezete. Szemfényvesztés volt, modorosság, ócska, de azért veszedelmes bohóckodás, mint minden olyan hazugság, amely képes téveszmék egész rendszerévé burjánozni. Mérhetetlenül fölháborított, hogy a húgom máris otthon érzi magát kis átmeneti lakásunkban.

— Milyen romantikus — mondta, s figyelme rögtön Ildire összpontosult. Talán azt várta, hogy Ildi a kezét nyújtja neki. A két nő egy darabig némán és ellenségesen állt szemben egymással a konyhaküszöb előtt, aztán Lívia visszafordult, és gúnyosan villant meg a szeme, amikor megkérdezte tőlem:

— Ű az?

— Igen, ő az — feleltem.

— Hát akkor mutass be neki.

— A húgom — mondtam.

Ildi azonban néma maradt, és ismét Lívia vette át a szót.

— Én Lívia vagyok. És téged hogy hívnak? Ildi, vagy valami afféle, ugye? Szép neved van — mondta. — Én gyűlölöm a nevemet. Az Ildi szép és egyszerű név, és mégsem közönséges.

— Azért Jöttél, hogy elmond ezt? — kérdeztem.

— Nem. Csak szeretnék elbeszélgetni azzal a lánnyal, aki a sógornőm akar lenni.

— Nem hiszem, hogy a sógornőd akarna lenni — mondtam. — Ö az én feleségem akar lenni.

— Rosszul értettél, Ákos — mondta Lívia. — Én nem veled, hanem vele akarok beszélgetni.

— Az nem fog menni.

— Már miért ne beszélgethetne velem? Megtiltod?

— Megtiltom. Holnap van az esküvőnk, utána beszélhetsz vele. Ma nem érünk rá.

Lívia hirtelen hangnemet változtatott.

— Ha elveszed ezt a lányt, abba apánk belepusztul.

— Azt bizony rosszul teszi — feleltem.

— Apánk arra kér, hogy gondold meg még egyszer a dolgot.

— Már meggondoltam — mondtam.

Aztán még aznap levél is jött az apámtól. Ildi fedezte föl a levélszekrényben egy órával azután, hogy Líviát hazaküldtem, és elindultunk a városba. A házban új volt minden, a levélszekrények bádogajtócskáin még tükörsima volt a friss sötétzöld festés, amikor Ildi felfedezte a levelet, vissza kellett mennem a lakásba a szekrényke kulcsáért, mert még csak néhány napja laktunk itt, még nem számítottam rá, hogy levelem is jöhet. Felbontatlanul zsebre vágtam a levelet, és csak az autóbuszban nyitottam ki a borítékot a ragasztás mentén, mintha