Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - FÓRUM - Révész Bertalan: A felsőfokú továbbtanulás főbb nemzetiségi összetevői
495 nem számít íratlan törvénynek, természetes és folyamatos gyakorlatnak. S a következmény? Igencsak elgondolkodtató. Ezekben az ezer, másfél ezer lakosú falvakban ugyanis — csupán egyetlen példát kiragadva — a helyhatósági választások visz- sza-visszatérő gondja a megfelelő műveltségű és képességű jelöltek kiválasztása a kívánt tisztségekbe. 3 bizony, a legoda- adóbb igyekezet ellenére is megesik, hogy az Illetékeseknek Import megoldáshoz kell folyamodniuk. Pedig az igazi megoldás ugyebár az lenne, ha a kis és közepes lélekszámú helységek is „kitermelnék” a maguk tenni tudó és tenni akaró vezetőit, akik hivatali kötelességeiken túl is szívükön viselnék falujuk, népük sorsát. 2. Jól tudjuk, a pályaválasztást számtalan tényező és körülmény befolyásolja. Ezeket két nagy csoportra oszthatjuk: — egyéni érdekeltségűekre — s társadalmi érdekeltségűekre. Mivel a két érdekszféra nem esik mindig egybe s összehangolásuk sem éppen köny- nyű, fontos feladat hárul mind az oktatási intézmények pályaválasztási tanácsadására, mind a sajtó, rádió, televízió útján végzett pályaválasztási felvilágosításra és propagandára. Mindkettő, természetesen, a társadalom érdekelt képviseli, s e pozíció szószólójaként arra törekszik, hogy az egyént [szülőt, diákot) tájékoztassa a lehetőségekről, esetenként rábírja a közösség érdekeinek tiszteletben tartására, hangsúlyozván, hogy csak kölcsönös érdekeken alapuló konszenzus biztosíthatja az egyes ember előmenetelét, boldogulását. Ez eddig rendjén van. A baj akkor kezdődik, amikor a felvilágosítás, az érveken alapulú meggyőzés erőszakos — eszed, nem eszed, mást nem kapsz! — rábeszéléssé fajul. Megnyilvánulhat többféle formában, de valamennyinek az a lényege, hogy egyoldalú, s mindenáron a műszaki pályát erőlteti. Ezekről, mármint a szélsőséges megnyilatkozásokról gyakran esik szó, így közismertek, tehát puszta említésük is mellőzhető. Szólnunk kell azonban arról az évek óta tartó gyakorlatról, melynek következménye szinte beláthatatlan, s amellyel szemben védekezni sem lehet, mert kész tények elé állítják a diákot, a tanárt, a szülőt... Arról van szó ugyanis, hogy az utóbbi 10—15 évben gimnáziumainkban nem nyílnak humán osztályok — még azokban sem, melyekben kettőnél több a párhuzamos osztály —, pedig a diákság kétharmada, egyéni adottságaiból eredően, ma is humán érdeklődésű. (Osztályonként előfordulhatnak kisebb-nagyobb eltérések, de ez akár egyetlen iskolán belül is kiegyenlítődhet, s marad hozzávetőlegesen a kétharmad egyharmad arány a humán tantárgyak javára.) Akkor hát minek alapján hozott az oktatási kormányzat ilyen döntést? A tanulók hajlamát, érdeklődését mellőzve?! Mert annak idején valahol valaki túlfűtött buzgalmában mindenáron innoválni akart? S a hibás döntés miért nem lett kellő időben korrigálva? Azért, mert nem derült ki elhibázottsága? S ha mégis rájöttek ... ? Mert az irdatlan tumultusban és névtelenségben senkitől sem kérhetik számon tévedését? Erre se mór se igény ... ? S megannyi kérdés, melyek sürgős választ igényelnek. Készséggel elismerjük, hogy kívánatos lenne, ha ma, a technikai forradalom korszakában, a fentebb vázoltnál, vagyis a ténylegesnél jóval magasabb arányú lenne tanulóifjúságunk reáliák iránti vonzalma, különösen a műszaki szakmák iránti érdeklődése. Hogy ez a kívánalom valóban társadalmi igényként jelentkezik, hűen bizonyítja egyrészt a műszaki diplomával rendelkezők előnyösebb elhelyezkedési lehetősége, jobb anyagi megbecsülése, egyszóval magasabb társadalmi presztízse, mint akár a pályakezdő tanárok, jogászok vagy orvosok esetében tapasztalható; másrészt már a műegyetemi stúdiumokra való bejutás esélye is jóval nagyobb, mint bármelyik tudományegyetemi karra. Az is nyilvánvaló, hogy e hajlam- és érdeklődésbeli megoszlásnak a megválasztását lett volna hivatva előmozdítani az általunk fentebb kárhoztatott tanügyi rendelkezés ... De vajon ez a rendelkezés beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Pontosabban fogalmazva: sikerült-e — szándéka szerint — átstrukturálnia a diákság intellektusát, s így a humán érdeklődésűekkel megked- veltetnie a matematikát, fizikát, kémiát, számítástechnikát stb.? Nem, nem sikerült s nem is sikerülhetett. Mert az egyén örökölt adottságait, habitusát lehet, sőt kell is alakítgatni, formálni, de nem lehet és nem szabad alapvetően megváltoztatni. Minden drasztikus beavatkozás, erőszaktétel kegyetlenül megbosszulja magát. Hiszen amióta szervezett nevelő-oktatás létezik, az iskola egyik — ha nem a legfontosabb — feladata éppen a tehetségképzés, -nevelés volt. Ami persze csak akkor sikerülhet igazán — világhírű tudósok me-