Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - LÁTÓHATÁR - Dušan Mitana: A gombák illata (elbeszélés; Illés Anna fordítása]
473 varázslatom a nappal. Meg a színlelés, hogy minden a legnagyobb rendben van körülöttünk. A bokrok tövébe dobta a zöld hengert, az üres pléhdobozok és sörösüveg-cserepek közé. Ez itt erdő? Csalás. Szemétdomb. Még szerencse, hogy legalább a vargányák valódiak, gondolta, és elégedetten elnyúlt a lánya mellett. Élvezettel szívta be a kislány hajának illatát, amelyben víz, homok és gombaillat keveredett. Lágyan megcsókolta a lánya homlokát, és lehunyta a szemét. Arra ébredt, hogy fázik. A fák árnyékában aludt. A napernyőt időközben összecsukták, a kislánya már nem volt mellette. Felvette a farmernadrágját meg a pólóját. Kezéből ellenzőt csinált, hogy ne vakítsa el a nap, ám a feleségét és a kislányát nem találta meg a tó partján nyüzsgő tömegben. Biztosan a kellemesen meleg vízben fürödnek. Rágyújtott. Elmerengve szívta a cigarettáját, és jólesően ízlelgette a kora esti nyugalmat, amely boldog, lusta kényelembe ringatta az egész környéket. Egy pillanatra elhitte az alkony hamis varázsát, és úgy érezte, minden jobbra fordul, hiszen Viera meg ő mindig könnyen megértették egymást. A feleségének is meg kell értenie azt, ami az ő számára teljesen világos: ők hárman mindörökre összetartoznak. Érthetetlen kiabálásra lett figyelmes. A hangok a tó felől jöttek. Valami történt, ébredt rá, ahogy a víz mellett kapkodva rohangáló embereket látta. Nyomban felugrott. A lányom, villant az agyába, a kislányom. Futásnak eredt. Az apró, éles kavicsok felsértették meztelen talpát, de nem érzett fájdalmat. Észrevette, hogy az emberek már nem szaladgálnak fel-alá, hanem nagy körbe gyülekeznek a köves parton. Ügy érezte, már egy örökkévalóság óta rohan, a távolság közte és a lánya között azonban egy lépésnyit sem csökken. A lányom, biztosan az én lányom az; meg mert volna rá esküdni. Végre odaért. Hevesen vert a szíve, torkából rekedt sípolás tört elő, feszülő, kemény lábikrája remegett. Könyökével tört utat a félmeztelen emberek tömegében, ^akik körbeíogtaK a lányát.' Cselekeaeiéro czinvák. cseh és német szitko- ződás volt a válasz. — A lányom, az én lányom — dadogta. — Kind, mein Kind. Egy alacsony, kövér férfi, akinek rózsaszín pocakra ráfittyedt a fürdőnadrágjára, feléje fordította kerek, rózsaszín, tokás arcát. Mit bámulsz, te, mondta az apa lélekben, és indulatosan a hasába könyökölt, az ütés azonban elveszett a puha, vastag hájrétegben. A férfi arca bíborvörös lett. — Das ist Frau. Frau — közölte felháborodva és sértődötten. — Asszony? — kérdezte hangosan, hitetlenkedve. — Asszony? Egy pillanatra megtántorodott. Mázsás kő gördült le a szívéről, kimondhatatlan megkönnyebbülést és hálát érzett. Egyszeriben a kör belsejében találta magát. Látta, hogy egy széles vállú, izzadt, barnára sült férfi hajol a fekvő asszony fölé, és a száját csókolgatja. Csak egy kis idő múlva értette meg, hogy mesterséges légzést adott neki. Az asszonynak a keblét is szabaddá tették, és a férfi rugalmasan, ütemesen nyomkodta a mellcsontját. Szívmasszázs, gondolta elégedetten, és minden feszültség feloldódott benne. A férfi biztos, határozott mozdulataiból megértette, hogy nyilván szakember. Ügy látszott, a bámészkodók is megértették. Az arcokról eltűnt az izgatottság, néhányan továbbálltak. Csupán egy sovány, csontos asz- szony kiáltozta hisztérikusan: — Tükröt, tegyenek tükröt a szája elé! Végül a férfi abbahagyta a lélegeztetést, csak a szívmasszázst folytatta. Abban a pillanatban meglátta Viera arcát. Viera, vette tudomásul különösebb izgatottság nélkül; csupán közönyösen megállapította. Látta a felesége sápadt arcát, tágra nyílt, mozdulatlan szemét, a köveken szétterülő hossszú, csapzott szőke haját. A feleségét nézte, és a kislányára gondolt. A megkönnyebbülés
