Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
438 HOLNAP reméled, valamiféle törvényszerű folyamat, amely most végbemegy benned, a pubertás önhitt, alapok nélküli önbizalmából valamiféle felnőttembriö kikec- mergése. Persze, a képességek. Ez olyan realitás, amely elől nem térhetsz ki, könyörtelen következetességével falnak szorít és nem enged keresztülnézni magán. Azzal a néhány morzsával, amit birtokolsz, talán kezdhetnél is valamit, ezt próbálja beléd sulykolni. Végtére is nincs nehéz dolga, amennyire magadat ismered, szinte bizonyos, hogy kötelességszerűen legalábbis meg fogod próbálni kihasználni valamelyiküket. Gyorsan bizonyítékokat mormolsz, hevenyészetten, görcsösen, mint valami abszurd, gyanakvó bíróság előtt, a kamaszos kishitűség újabb megnyilvánulása. Érveid foltozottak, jobbra-balra egyensúlyoznak a rád szakadó forgatagban. Az imbolygó piramis alá mit teszel támaszul: hitedet? Hol van egyáltalán a biztosíték, hogy a világ elbírja a te vadul hömpölygő hitedet? Hol a biztosíték, hogy nem roppan össze a mázsás súlyok alatt? Tudsz-e majd rá támaszkodni — s ha nem, egyáltalán mire tudsz majd támaszkodni — Brüsszel, Párizs, Róma előtt? Megint csak a sejtések szintjén mozoghatsz. Rájössz: valamit egyensúlyba akarsz itt hozni. Hatalmas, megfordíthatatlannak tűnő történéseknek próbálod nekivetni a válladat. Botcsinálta bűvészinasként talán ezért próbálod meg a világ szeme elé csalni — hitedet? Kételyeid? Magát kellető szajhaként ezért lejtesz hastáncot Brüsszel, Párizs, Róma unott, érdeklődéstől mentes képe előtt? Mert úgy sejted, csak addig létezel, amíg ők tudnak rólad, amíg ott lebegsz valahol — a harmadik, kilencedik vagy huszonhetedik szférában — a tekintetük előtt. Nem éppen szívderítő kilátások, el kell ismerned, s bár csalódásaid gúlájával a hátad mögött bizonyos edzettséggel kellene bírnod, kiábrándultságod egyre nő, s csak egyéni szerencséd, hogy valami megfoghatatlan naiv hit mégis a reménység szikráját élesztgeti benned. Megmosolyogtató a konokságod, talán már nevetséges is. A világ elé lépni — mivel? A fásult, megfáradt, végsőkig kiszipolyozott világ elé? Zsebedben ott az első, egy nemzetközi tudományos tanácskozásra szóló meghívás, valami halvány lehetőséget sejtetve: lám, mégsem vagy te olyan elvetemült fantaszta, íme, a világ egy szelete már tud rólad, felvállal, befogad, érdeklődik irántad. Döntéseid rendszerében az egyik lehetőség ez. Nem lebecsülendő: diákként három tudományos dolgozatodat közölték eddig, s íme, nemzetközi visszhangjuk is van. Japán, holland kutatócsoportok építenének az elméletedre. Levélben megkerestek, illedelmesen együttműködésre kértek fel, ahogy ez már a civilizált világban szokás. Kikérték a véleményedet, a tapaszalataidat — pár esztendős, zsenge tapasztalataidat. S íme, most hívnak: kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy maguk közé fogadtak. Végeredményben úgy érzed, most szégyenkezhetnél is. Szégyellhetnéd — mert szégyellni valók — kisebbségi érzéseidet, gátlásaidat. Póri vidékiségedet, ügyefogyott félelmeidet. Mert nyilvánvaló, egy másik út lenne megnyugtató, s te deformáltságaid kusza börtönéből csak vágyódva nézel utána. Ijedten próbálsz meg koncentrálni, ennyire kusza érzések még soha nem kerítettek a hatalmukba. Ez a mai lehetetlen lelkiállapotod tenné? Vagy talán maga a hely? Tényleg a vidéktől, a beidegződésektől kapna más színt a világ? Egyediek lennének a félelmeid? Vagy ugyanezt érzi a baszk is, a flamand is — saját szülőhelyén? Nem enged szabadulni a gondolat: az alapképlet, a fekete-fehér, borotvaéles realitás itt található valahol, ebben a fényözöntől vibráló, lehetetlen plasztikképben: az út mentén álló, jóformán kiterjedés nélküli, parányi pont vagy.
