Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
HOLNAP 439 Képzelgés ez, vagy a tiszta igazság? A kérdést most nem tudod megválaszolni. Boncolni sem saját lelkiállapotodat. A legokosabb talán, ha föl is hagysz vele, a nagy igazságok kutatását nyugodtan máskorra halaszthatod. Feldúlt lelkiállapotod tehetetlenségre kárhoztat, tekinteted hiába kutatja a tájat; a vidék kihalt, rezzenéstelen, senki sem jön a segítségedre. A ház, dédapád háza egyre mélyebbre bújt a fák koronái mögé. Megszépült, kiteljesedett körülötte a Felvég többi része is, a napégette parcellákra — a régi vásártérre, legelőre — új szomszédok költöztek. Kigömbölyödött, kerekebbé vált a falu ezáltal. Facsemetéket ültettek az út mellé, és néhány év múlva otthonos zöld szegélyezte az immár kikövezett főutat is. Kerítések, faragott, épített kapuk álltak sorban az út bal oldalán, és szemben nyúlt el szomorú fenséggel az evangélikus, mellette a katolikus temető. (Türelmi rendeletre soha nem volt szüksége ennek a falunak. Ez etnikailag homogén közösséget a felekezeti mezsgye osztotta két részre; a parasztemberek ösztönös nyugalomszeretetével tisztelték azonban egymás hitét, a katolikus békén hagyta a luteránust, s amaz sem hajtotta ki munkára ökrét a katolikusok ünnepén.) Csenevész fákkal benőtt, vékonyka földút iramodott neki a mezőnek a két temető között bátortalanul, zötykölődést okozó, vargyas háttal. A fák az út két oldalán: a határ nyugalmának őrei, közöttük derékig érő, buja fű, siklók tanyázóhelye. Tömött asztal képzetét keltette mögötte a túlzsúfolt határ. A falu zárt közössége nehezen fogadta be dédapádat. A kötelező, tisztelgő kalapemeléstől a bizalmas szóváltásig hosszú, fáradalmas út vezetett volna számára is, ha közbe nem jön egy szerencsétlen véletlen, egy megmagyarázhatatlan, tragikus tűzeset. Alig két hónapja élhetett dédapád a faluban, amikor egy éjjel, ahogyan mások is, félrevert harangok szavára ébredt. Riadt sietséggel kapta magára, amit az ágy mellett hirtelenjében talált, s már rohant is a főutcán, a többiek sarkában a vadul lángoló hatalmas porta felé. Köröskörül már sokan voltak, jajveszékelés hangzott a környéken, izzadt, nekihevült arcokat láthatott dédapád, amint a tűz közelébe ért. Az emberek vödrökkel futkároztak, káromkodva ordítoztak, mentették a még menthetőt, ám dédapád számára nyilvánvaló volt: itt csak a tűz lehet a győztes. Kétméteres, villogó lángok csaptak fel a cseréptető alól, pattogott, szikrázott a ház gerendázata az emésztő hőségtől, tűznyelvek csaptak ki az ablakon is. Dédapád hatalmas lendülettel az oltók közé állt, a ház oldalának csapott létrán át a tűz közvetlen közelébe merészkedett. A sors nem volt kegyes a kínlódó emberekhez, emlékezett vissza dédapád, a kút vize csakhamar elapadt, az emberek tehetetlenül nézték, ahogy néhány rövid perc múlva, mint halálos sebet kapott gladiátor, féloldalra rogy- gyant az üszkös-vörös tető. Az emberek bénultan álltak, hirtelenjében azt sem tudták, mihez kapjanak; dédapád bömbölő, erős hangjára kaptak újra észbe, és rohantak újból a ház felé, menteni, ami még bent maradt, bútort, élelmet, takarmányt. Dédapád vadul cikázott az emberek között, szavára valamiféle rendszer alakult ki az összehangolatlan cselekvésekben, neki köszönhetően mérséklődött valamelyest a kár, és maradt talán az emberekben egy szemernyi sikerérzet. Hangjának ereje azután valahogy megmaradt a falusiakban. Attól a szörnyű éjszakától fogva szava volt dédapádnak a faluban. Valahogy így emlékezhettél vissza dédapád történetére, újrakezedésére a faluban, miközben egykedvűen zötyögött a szekér veletek egy reggel, amikor nekivágtatok a határnak. Az út göröngyös volt, a kiszáradt régi keréknyomok ráncokká merevedtek a felszínén. Kígyózó testét néhány helyen, mint fájdalmas sebhely, vízmosás szakította meg, fel-feltépve az utazás egyhangúságát. A szekér nagyokat zökkent ilyenkor, dédapád mintha némán bólintva nyugtázta vol-
