Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
HOLNAP 437 A suttogások ténybeli része valóság volt, ezt idővel magától dédapádtól tudtad meg. Ö erről a témáról keveset beszélt, s te meg is értetted őt, óvatos volt talán, nem akart bajba sodorni téged sem, tudta, a besúgók ideje korántsem járt még le. Rengeteget beszélgettél vele, de megpróbáltatásairól, meghurcoltatásairól elvétve, ha egy-két szót ejtett. Ha társaságban néha-néha szóba került is hasonló téma, ő inkább a torkát köszörülte, másról beszélt, vagy hallgatott. Hanem békés, hihető és hihetetlen csodákról annál többet mesélt neked. A diófa hatalmasra nőtt, amikorra te megszülettél, világölnyi ágai közt cinegék, rigók százai nőttek fel, óriási koronája beárnyékolta az utcára néző ablakokat. Felcseperedett a többi fa is, a házat lassan egész liget takarta be. Meghitt zöld karéj kerekedett a ház körül: lésza, fakerítés, kiskert, virágágyások a valamikori kopár területen. — Az otthonunk — mondta rá elégedett arckifejezéssel dédapád. — A dédanyád — vetette rád röntgen-fényű tekintetét dédapád, amikor egy délután a fák közt járva megint erre vetődött a szó — rengeteget dolgozott azért, hogy ebből a pusztából itt otthont tudjunk teremteni. Én is megszerettem ezt a tájat — mondta, miközben megköpve a markát kezébe vette a sze- kercét, hogy néhány horgas lugastartó cölöpöt verjen be mélyen a földbe. Az ütések tompán csattantak a göcsörtös oszlopfejeken, a szemed előtt nőtt ki a földből az elképzelt lugas váza. — Nagyanyád már máshogy néz a dolgokra —- magyarázta dédapád — ő már itt született. Belenőtt ebbe a tájba. Lassan ballagtatok a kert végébe a méhekhez, lépteitek alatt puhán omlott porrá a föld. — így lett otthon ebből a portából — simogatta meg a fejedet dédapád. — Tudod, otthon nélkül nem élet az élet — mondotta aztán meggyőződéssel, miközben egy fiatal körtefa betegségtől megtámadott leveleit kezdte el ápolgatni. — Tudod te egyáltalán, mi az otthon? — kérdezte hirtelen. — Az ember azt hinné, kevéske föld, négy fal, tető, bútor. Hombár, kocsiszín, gondolná az ember, és nagyot tévedne. Az otthon több ennél. Az otthonnak lelke van, kötődései. Vágyai, érzelmei, fájdalmai. Tudod, az otthon maga az ember. Ha egyszer kiszakad belőle, megszűnik vele a testmeleg kapcsolata, ha elmegy valahová — csodálkozva veszi tudomásul, hogy az otthon él, lélegzik, álmában megmutatja magát, örömöt vagy fájdalmat okoz: egy az emberrel. — Látom, te ezt még nem érted — simogatta meg a fejed. — Ne félj, majd később, ha megnősz — mondta hangsúllyal, jelentőségteljesen. — Meg aztán nem is szükséges, hogy mindenre én tanítsalak meg, sok mindenre magadtól is rájössz. Tovább ballagtatok, te vetted kézbe a füstölőt, amelyre dédapádnak a méhek- nél volt szüksége. Jókedvűen nézett rád és hunyorításával jelezte: ketten vagytok férfiak a kertben. Mielőtt a kaptárakhoz értetek volna, hatalmas, hálóval ellátott kalpagot nyomot a fejedbe. Elfáradtál, egy fa törzsének támaszkodsz. Ameddig a szem ellát, nincs egy lélek a határban. A nap izzó-meleg sugarai a mozdulatlan tájat parzselik. Lassan, habozva térnek vissza gondolataid dédapád történetétől a jelenhez. Elmerengsz, humorérzéked felbuzdulása talán, hogy új Adámnak érzed magad? Oly elmosódottak, ürességet sejtetők az előtted álló pillanatok, hogy még nevetni sem tudsz a gondolaton. Teremteni indulnál, titkokat megfejteni, amihez még nem is olyan régen szilaj erőket éreztél magadban? Pár hónapja talán, hogy nevetve, hetykén, fölényesen vetted számba a rád váró világ sarkait, abroncsait? Ogy érzed, az önérzeted, amit sérülés ért. Személyiséged hártya-felülete. Csak
