Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután
385 Mikor az ajtó kinyílt, s ő az ismerős alakokat először látta meg fehér egyen- öltözékükben, csodálkozásfélét érzett. Emlékezetében másképp őrizte őket: „civilben”. Ez a fehér egyenöltözet nem tűnt uniformisnak, ám olyan magatartást kölcsönzött nekik, amely az újdonság erejével hatott rá. Az orvosi szoba kicsi volt, de csinosan berendezett, majdnem otthonos. Szekrény, könyvespolc szakkönyvekkel, rajta szalmavirágcsokor, világos huzatú kárpitozott székek, két kicsi szögletes asztalka, heverő, néhány kép, virág- állvány, az ajtó mellett ötletes, színes faliújság. Közelebbről is megnézte. Szép itt maguknál, mondta. Rögtön látni, hogy női brigád. Udvariasan mosolyogtak, de mosolyukban volt valami elnézésféle is, miszerint nem kell komolyan venni, úgyis csak azért mondja, hogy mondjon valamit. Senki sem várta el, hogy szórakoztassa őket, lendületes fellépését sem méltányolták. El voltak foglalva. Az egyik nő szürke formanyomtatványokat töltött ki, a másik szakkönyvet olvasott, ketten pedig szabadságuk időpontját próbálták egyeztetni. Ö mintha ott se lett volna. Mintha burok venné őket körül, gondolta. Felfedezte felesége táskáját, az egyik szék karján lógott. Puha nyersbőr táska, szürkésbarna rózsadísszel az oldalán, amilyet a pásztorok használnak. Tavaly vették Lengyelországban. Mire várok tulajdonképpen, futott át az agyán, a kulcsot magam is kivehetem. Már állt fel a székről, hogy belenyúljon a táskába, de megtört a mozdulata: nem teheti meg! Nem ismert magára. Száz helyet is fel tudott volna sorolni, ahol minden gondolkodás nélkül belenyúlt volna, hogy előhúzza a kulcsot. Étteremben, áruházban, vonaton, pádon ülve, moziban, utcán, múzeumban. Sehol se jutott volna eszébe jelentőséget tulajdonítani ennek a mozdulatnak. Ebben a helyiségben, a négy munkájába merült fehér köpenyes nő szeme láttára képtelen volt megtenni. A táska ott lógott, alig három méternyire tőle, de mintha az ott már egy más világ lett volna. Pedig ez volt az egyedüli ismerős holmi itt. Hányszor látta ezt a puha bőrt, amint felesége felakasztotta valahova, vagy maga mellé helyezte a kávézóban, vagy mikor otthon a tükör alatti polcra tette. Most itt lóg a szék karján, és azokra a pillanatokra emlékezteti, mikor ott himbálődzott mellette a közelség érzését adva, amelyre eddig nem figyelt, s csupán most, hogy felidézte, jutott el odáig, hogy szimpatikusnak találja — egy táska a szék karján lógva, meghitt, mégis elérhetetlen. Nem fért a fejébe a dolog. Belépő felesége majdnem zavarba ejtette. Még sohasem látta őt így, fehérben. Vékonyabbnak tűnt, majdhogynem lányosnak, mégis energikus volt, vibráló, nagyon magabiztos, olyan, amilyennek még sosem látta. Pont ma felejtettem otthon a kulcsaimat, mondta. Legalább végre látod, milyen itt nálunk, felelte az asszony, de a férfi tudta: otthon ezt sosem mondta volna. Sietek, mondta a férfi, és hozzátete: Meg kell értened. Egy mozdulattal fölhúzta zakója ujját, és az órájára pillantott. Az asszony a táskában kotorászva kereste a kulcsát. Eközben egy kezelési módot vitatott meg a kolléganőjével. Már a kezében volt a kulcs, mégsem sietett átadni, belemerült a beszélgetésbe. Mikor végre felé fordult, még akkor is az volt az érzése, hogy az ő feledékenysége és megbeszélései itt most másod- rendűek, alig számítanak. Majdnem megbánta, hogy valami homályos érzés miatt nem vette ki a kulcsot a táskából, hogy megvárta, míg a felesége feléje nyújtott kezéből veheti át. Gyorsan elköszönt. Együtt hagyták el az orvosi szobát. Az asszonyt várták a betegek. A folyosón, ahol csak ketten haladtak a fehér ajtósor előtt, az asszony megszólalt:
